Aktív és passzív

Nem mondok sok újdonságot azzal, hogy a ma embere szereti minden tekintetben kontrollálni az életét.

Ez van: mindent kézben akarunk tartani, látni akarjuk, hogy mi hova vezet, és pontosan milyen úton. A kérdésünk az, mit kell tennem ahhoz, hogy ez és ez megtörténjen? És, ha a várt eredmény nem jön, vagy késik: mit csinálok rosszul, min kellene változtatnom?

Csupa aktív cselekvés.

Aztán van úgy, hogy az élet behúzza a kéziféket, és azt mondja: te megtetted, amit lehetett, most már állj meg, és add át nekem az egészet!

Ekkor az egyszeri ember megrémül. Mi van?? Nem tudok mit tenni? Az lehetetlen! És gyártja az ötleteket, hogy mit lehetne csinálni, kattog az agya, nyüzsög tovább.

Pedig van az a pont, amikor igen: ki kell engedni a kezünkből az irányítást.

Igen jól ismerem a fent vázolt lelkiállapotot, lévén, fekete öves mazochista vagyok, és évekig el tudok nyújtani egy helyzetet, amiben már nagyon el kéne engedni valamit, nekem mégse megy. Mert meg akarom érteni, meg akarom oldani. A manapság sokat pufogtatott „engedd el!” frázis valódi értelme – szerintem – azonban nem az, hogy „jaj, csak ne foglalkozz vele, tegyél úgy, mintha nem is létezne (és főleg ne idegesíts vele minket többet)”, hanem ez: kiengedni a markunkból, rábízni az Életre/az Univerzumra/Istenre/a Felsőbb Tudatosságra (vagy hívd, aminek akarod), és hinni abban, hogy ott megoldást talál az ügy.

A nyugati ember agya itt szokta ledobni az ékszíjat. De hát, ha nem csinálok semmit, abból nem is lesz semmi!! És újra nekimegy ugyanannak a falnak, ami már az előbb is megmondta, hogy állj!

Frusztráló érzés, tudom. De az a fajta passzív cselekvés, amit kínaiul wu wei-nek is neveznek, nem unott láblógatást jelent, hanem, ahogy a bölcsek mondják, ez maga a teremtés titka. Megvágyom – és elengedem. Elvágom a zsinórokat, amik hozzá kötnek, és szabadon engedem, mint egy léggömböt. Elméletben egyszerű… És ugyanez igaz egy helyzet megoldására is. Nem tudod előre, hogy fog alakulni – majd meglátod. Én is azt mondom egyébként, hogy amikor tenni kell, akkor az ember cselekedjen. De jöhet egy pont, amikor az út beláthatatlanná válik, a logika pedig csődöt mond. És ilyenkor jön(ne) a wu wei.

És jesszusom, ez mennyire nehéz…

Egy ideje kapom a jelzéseket, hogy ne próbáljam meg kitalálni, mi lesz, hogy lesz. Mintha az Univerzum/Élet/akármi, lásd fentebb meglepetést készítene, és amikor arról firtatom, hogy na, de mégis, mi az?, azt válaszolná: nem mondom meg!! Úgy képzelem, hogy még nyelvet is ölt rám. A dologban az adja az egyik nehézséget, hogy magában a meglepetésben sem igazán tudok hinni. Hajlamos vagyok rálegyinteni az Univerzumra/stb., hogy persze, úgyis átversz megint, nem lesz itt semmi, marad ugyanúgy minden a régiben.

A másik nehézség, hogy még ha az ember hajlana is rá, hogy oké, Élet, akkor legyen meg a te akaratod, ha már egyszer úgyis te tudod jobban, mire van szükségem – akkor sem biztos, hogy tudja, hogy kell ezt csinálni. Hogy kell „elengedni” az elvárást, a sürgető érzést, hogy legyenmá’valami, lehetőleg pontosan az, amit én kigondoltam? Csak úgy nem gondolok rá? (A rózsaszín elefántra, ugye.) Sok sikert hozzá… Vagy másra gondolok? Ez már egy használhatóbb ötlet, nekem legalábbis ideig-óráig beválik. Ha sikerül átirányítani a figyelmemet valami másra, addig legalább nem kattogok ugyanazokon a témákon, de ettől függetlenül azok idővel visszatérnek.

Furcsa, de nem használok megerősítéseket, noha Louise Hay filozófiáján nőttem fel. Pedig a megerősítések sokat segíthet(né)nek abban, hogy az ember irányítani tudja a gondolatait. Azt hiszem, általában túl lusta vagyok hozzájuk… Aztán ilyen időkben, amikor mindenhol akadályokba ütközök, és azt érzem, hogy egyszerűen nincs mit tenni, mégis eszembe jutnak. De mégis, mit mondogasson az ember, amikor fogalma sincs, mi lenne jó? (Egyszer már írtam egyébként erről itt.) Mondjuk, ezt:

„Minden jól alakul.”

Benne van az, hogy alakul, és az is, hogy jól. Tőlem függetlenül. Nincs szükség arra, hogy mindent előre tudjak. Ez például kiváló táplálék egy nyugtalan agynak. Vagy az, hogy minden rendben.

Minden jól alakul, mondogattam épp (hangosan, mert úgy hatásosabb, és, mert úgyis karantén van, és nem nézi senki bolondnak az embert), amikor odaszállt mellém az ablakpárkányra két szép színes galamb. Ilyen még nem fordult elő, csodálkoztam is. Néztem rájuk, ők meg rám, mondtam, hogy helló, örülök, hogy benéztetek. Aztán mentek tovább.

Hát, jó. Mondjuk, hogy ez egy jel volt, és tekintsük úgy, hogy az Univerzum/stb. leokézta. :)