Hogyan tudom a szeretetet látni ebben?

Néha elszalad velem a ló. Akármennyire próbálok nem tolakodónak tűnni, ahogy már a múltkor is megfogadtam, meg azelőtt is, hogy ilyet nem csinálok többet, és aztán mégis, megint. Nem is tudom, miért. Nem is volt annyira fontos. Igazából engem sem érdekelt. Mégis mondtam, mintha muszáj lett volna. És megint azon kapom magam, hogy ugyanazt csinálom. Mások pedig azt látják, hogy megint panaszkodom, és jobb esetben unják, rosszabb esetben frusztráltak lesznek tőle, és azt hiszik, hogy a pszichológusomnak tekintem őket. Én meg nem győzöm szégyellni magam, és a végső konklúzió megint ugyanaz: bár meg se szólaltam volna.

És most rájöttem, hogy nagyon unom már rosszul érezni magam emiatt. Első pillantásra olyan, mintha csak nem tudnék kellően – és illendően… – elfojtani valamit, de ahol elfojtásra van szükség, az már rég gyanús… Úgyhogy úgy döntöttem, nézzünk mögé, és feltettem a kérdést:

"Hogyan tudom a szeretetet látni ebben?"

Hogyan tudok úgy megértő lenni magammal, hogy közben az igazságot se kenjem el? Hogyan vonjam le a tanulságot úgy, hogy ne bántsak senkit, beleértve magamat is? Mert kell lennie valami okának, hogy én ilyen vagyok, hogy olykor csak beszélek és beszélek, meggondolatlanul, kell lennie ebben valami jónak, még akkor is, ha most úgy látom, hogy nem jó ilyennek lenni.

Jött is a válasz, nem kellett rá sokáig várni.

Nem is olyan régen olvastam az öt szeretetnyelvről, és megtudtam, hogy az én „érzelmi anyanyelvem” a minőségi idő. Beszélgetős vagyok. Szavakban fejezem ki az érzéseimet – általában nem szóban, mert ahhoz túlságosan sokat akarok egyszerre mondani, és összeakad a nyelvem, vagy épp ellenkezőleg, amikor meg akarok szólalni, nem jut eszembe semmi. Szóval, inkább írok. Főleg magamnak. Vagy, ha valakit kedvelek, még az is előfordul, hogy kézzel írott levelet küldök neki. A felszínes társalgások fárasztanak, de sokszor mégsem tudom elmondani, ha igazán kíváncsi vagyok a másikra. Van, hogy helyette is én beszélek…

A másik dolog, amit gyakran felrónak nekem, az, hogy túl sokat foglalkozom a múlttal. És ez nem jó, különben is, mit kell már azzal foglalkozni, az már régen volt, elmúlt. Vagy: engedd el. Vagy: ne analizálj már annyit. Egyrészt, amikor az ember benne van abban a folyamatban, hogy kilépjen a múltból, épp azért, hogy egy nagyobb, tágasabb életbe érkezzen, akkor nem tud mit kezdeni azzal, hogy „engedd már el”. Mert lehet, hogy épp azt csinálja… csak nem egyik pillanatról a másikra. Én amúgy is annak vagyok a híve, hogy a múlttal előbb szembe kell nézni, fel kell dolgozni, és azután lehet teljes lelki nyugalommal továbblépni. „Elengedni.” Ez az egyik dolog.

A másik dolog sokkal érdekesebb. Rájöttem ugyanis, hogy én sokszor tényleg nem panaszkodom – hanem mesélek. Nekem a múlt dolgai nem mindig olyan szörnyűek, mint amilyennek hangzanak, amikor kimondom őket. Sokszor csak ráébredek dolgokra, hogy ja, ezt meg ezt azért csinálom mindig így, mert annak idején az volt, hogy… Vagy azért nem sikerült ez eddig sosem, mert valaki tett egy megjegyzést, ami beégett… Megértem az okot, és örülök. Néha elmondom ezeket másnak is. Néha megkapom rá, hogy ne analizáljak már annyit. Tudom, hogy nincs sok értelme beszélni róluk… de olykor mégis belefutok ebbe.

És arra is rájöttem, hogy a maga elcseszett módján ez az egész a mesélésről szól. Író vagyok, az a dolgom, hogy érzésekről beszéljek, mégpedig őszintén, és ebbe néha belefér, hogy olyankor vagyok őszinte, amikor inkább nem kellene. Mert ez a lényegem. Szavakban és emlékekben élek, néha jó lenne belőlük kilépni, nem tagadom. De ezek az én eszközeim. Úgy tekintek rájuk, mint olyan szuperképességekre, amiket még nem tanultam meg jól használni. Pókember is biztos sokat gyakorolta a hálóvetést, mielőtt házak között tudott volna ugrálni.

Nem akarom, hogy bárki is kellemetlenül érezze magát miattam, és a továbbiakban is mindent el fogok követni azért, hogy lehetőleg ne menjek senki idegeire. Mert ez így korrekt, és mert igazuk van abban, hogy nem kell mindig a múltra gondolni. És ezt tudom, és formálódik a dolog. De nem tudok, és nem is kell kilépnem magamból. Ezért jó az írás: szimbólumokba öntheted, ami kikívánkozik belőled, és anélkül mondhatod el, hogy bárkinek terhére lennél vele. Miközben írod, egyszersmind te magad is feldolgozod az emléket, az érzelmi töltést. Ráadásul az írást úgyis csak az olvassa el, akit érdekel. Mindenki nyer.

És ilyenkor rájövök, hogy eddig olyasmiért éreztem bűntudatot, ami része annak, amiért én ezen a világon vagyok. Csak éppen nem mindig tudom még jól használni.

Hát, valahogy így.

A gödrökből való szabadulás művészetéről

Tapasztalatból tudom, hogy a gödrökből van kiút.

Meglepő, de még olyanokból is, amikre talán azt mondod, na, ebből aztán tutibiztos, hogy nincsen. Azt ugyan nem állíthatom, hogy mindből van, de a sejtésem mégis ezt súgja. Nem mondom, hogy könnyű őket megtalálni. Azt sem mondom, hogy tudom, pontosan hogyan is kell azt. Nincs rá algoritmusom. De van egy történetem, ami néha nekem is visszaadja a hitemet abban, hogy még akkor is létezhet megoldás, amikor már egyáltalán nem számítok rá. Ez csak egyetlen történet arról, hogy én hogyan húztam fel magam nagyon mélyről, amikor már feladtam azt, hogy bármi is változni fog – de az, hogy ezt egyszer végigjártam, már ad okot nekem a bizakodásra, hogy mást is meg tudok oldani.

Történt egyszer, hogy nekimentem egy falnak. Nem volt nagy ügy, olyasmi, amit az ember pár hét, vagy legfeljebb néhány hónap alatt kihever, aztán már csak nevet az egészen. Nekem azonban ez nem ment. Ma sem tudom, pontosan miért is, de engem ez a látszólag jelentéktelen apróság valami iszonyúan megviselt, és elindított egy nagyon csúszós lejtőn. Csak egy illúzió dőlt be, de valami nagy pakkot rántott magával a mélyből… Bár akkoriban még azt gondoltam én is, hogy oké, ez most nagyon-nagyon fáj, de az idő, az majd segíteni fog.

Eltelt egy hónap, kettő. Időnként úgy érzetem, már halványul. Emlékszem, nyár volt, kiültem a napra, hogy erőt adjon, pedig én aztán nem vagyok időjárásfüggő, nekem az is jó, ha süt a nap, az is, ha beborul, vagy, ha esik. De akkor úgy éreztem, muszáj, hogy valami feltöltsön, hogy segítsen, hogy bírjam.

Telt az idő, de az a gyomronrúgott érzés nem akart elmúlni. Amikor már azt hittem, lassan jobb lesz, mindig visszacsúsztam bele. Mintha egy omlékony falú gödörből próbáltam volna kimászni – amikor azt éreztem, már mindjárt kint vagyok, egyszer csak visszaestem megint, és kezdhettem mindent elölről. Két dolgot biztosan tudtam: az egyik, hogy ami most feljött, azt nem szabad elfojtani. Addigra már tisztában voltam azzal, hogy az energia sosem vész el. Ha lecsúszik tudat alá, akkor is ott marad, és akkor is hat, de akkor már ellenőrizetlenül, és onnan már sokkal-sokkal nehezebb lesz visszahozni… hát a felszínen tartottam, és hagytam, hadd fussa ki magát. A másik dolog, amit tudtam, az volt, hogy ha ezt végigcsinálom, utóbb hálás leszek ezért ez egészért (bár ez akkor határozottan nem vigasztalt).

Kemény volt. Bármivel próbálkoztam, bármilyen technikát vetettem be, a helyzet nem javult. Beleragadtam a múltba és az önsajnálatba. Beszéltem, írtam, segítőkhöz fordultam. Sírtam, éjszakákon át, hátha elfogynak a könnyeim, de nem fogytak. Úgy tűnt, egy olyan örvénybe kerültem, amiből nincs kiút. És túl azon, hogy lelkileg milyen állapotban voltam, a külső életemben sem működött semmi. Húszas éveim második felében jártam. Megint a szüleimnél laktam, mert az albérletet ott kellett hagynom, épp csak kaptam egy pár hónapos kulturális közmunkát, és folyton azon járt az eszem, hogy ennyi telt tőlem? Tudtam, hogy a lehetőségek száma végtelen, hogy épp most kellene elindulni, tudtam, hogy többre vagyok hivatott, hogy többre vagyok képes, és mégis… semmi erőt nem éreztem magamban ahhoz, hogy változtassak. Azt sem tudtam, merre indulhatnék. Nem tudtam vágyni semmire. Nem voltak távlataim. Teljesen beszippantott az örvény.

Az örvényekről hallottam már egyet s mást olyanoktól, akik a Tisza mellett éltek. Azt mondták, ha belekerülsz egybe, egy módon jöhetsz ki belőle: ha hagyod, hogy levigyen, egészen le, és ha nem csapkodsz, nem küzdesz ellene, magától ki fog dobni. Az járt akkoriban sokat a fejemben, amit állítólag Churchill mondott: „If you are going through hell, keep going.” Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább. A pokol azonban kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. A harmadik évben jártam. Ez volt a legnehezebb. Arra is gondoltam, hogy hajnal előtt van a legsötétebb… És akkor nagyon, nagyon sötét volt. Azt hittem, soha nem lesz már belőlem normális ember.

És akkor, ott, egy ponton megálltam. Nem volt értelme tovább futni. Azt mondtam: hát itt vagyok a gödör alján. Úgy tűnik, hiába minden, be kell ismernem, hogy én ezzel nem tudok megbirkózni. El kell fogadnom, hogy ez talán örökre így marad, és így, ebben az állapotban fogom leélni az életemet. És akkor eszembe jutott a gödrök első számú szabálya: ha felismered, hogy benne vagy egyben, azonnal hagyd abba az ásást.

Furcsa gondolatom támadt: most, hogy már mindennek vége, akár játszhatnék is egyet. Nem hittem benne, hogy bármire is jó lesz. Kiengedtem a kezemből az egészet, nem bíztam már abban, hogy bármi is megváltozik… de így lekerült rólam az elvárás is, hogy nekem meg kell ezt oldanom. Egyszeriben semmit sem kellett. Nagyon különös érzés így feladni valamit.

Szóval, játsszunk, gondoltam. Pusztán kíváncsiságból. Olyan sok jót hallottam a pozitív gondolkodásról – miért ne próbálnám ki? Úgysem volt jobb dolgom. Egészen addig rettenetes gondolatokkal gyötörtem magam minden nap arról, hogy mit rontottam el, és mire nem vagyok képes. Innentől kezdve, amikor jött egy ilyen gondolat, azt mondtam: nem. Aztán fogtam, és megfordítottam az egészet. Elkezdtem azt mantrázni, hogy milyen jó dolgokat látok. Hogy hálás vagyok. Hogy minden rendben. Mindenfélét, ami csak az eszembe jutott. Először ez furcsa, de csak az eleje nehéz egy kicsit, mert figyelni kell, és az ember nincsen hozzászokva, hogy figyelje, sőt, irányítsa a gondolatait. Mégis, döbbenetes, hogy milyen gyorsan hozzá lehet ehhez is szokni. És ami még inkább meglepett: pontosan ugyanannyi energiába kerül ez is, mint a lehúzós változat, és éppen annyira rá lehet kapni erre is.

Itt azonban nem álltam meg. Kitaláltam magamnak egy rituálét: minden este sötétedés környékén bekapcsoltam az mp3 lejátszómon egy esős hanganyagot, azt hallgattam, közben félig lehunyt szemmel fel-alá járkáltam a szobában, és mondtam magamban minden jót, pozitív megerősítéseket, köszöneteket, ami csak az eszembe jutott. Talán azért épp sötétedéskor, mert azt könnyű volt észben tartani, de amúgy fogalmam sincs, miért ez jutott eszembe, nem is ez a lényeg.

Ezt csináltam körülbelül három hete, amikor a dolgok elkezdtek megváltozni.

Mondom: nem volt konkrét célom.  Épp az nyomasztott annyira, hogy nincs célom, és fogalmam sem volt, hogyan találhatnék ki bármit is, ha egyszer arra sem éreztem képesnek magam, hogy legalább tervezzek, vagy vágyakozzak bármire.

Sokan mondják, hogy az a legfontosabb, hogy tudd, mit akarsz – igen, de mi van akkor, ha nem tudod, mi lenne a jó neked? Akkor ráböksz valamire, ami elég jónak tűnik? Én akkoriban úgy gondoltam, Budapestre költözni talán elég jó opció lenne. Beadtam néhány álláspályázatot, pár helyről be is hívtak, végül sehova sem vettek fel. Az utazgatás elég költséges mulatság volt nekem akkoriban abból a fizetésből, így ezt sem csinálhattam a végtelenségig. Amikor már egy ideje csináltam a kis rituáléimat, valaki szólt nekem egy álláshirdetésről abban a városban, amelyikben ma élek. Korábban eszembe sem jutott, hogy talán ide is költözhetnék. Pedig éltem már itt egy évet korábban, barátaim is voltak itt. Az állás ugyan nem olyan volt, amiről azt éreztem volna, hogy ezt akarom csinálni egész életemben, de kötődött az előéletemhez, kihívás is volt benne, megpályáztam. És megkaptam.

Albérlet is, lakótárs is hamar akadt, minden szinte magától ment. És rájöttem, hogy a legjobb helyre kerültem. Ugyan nem oldódott meg egyszeriben minden gondom, de akkora fejlődésnek számított ez az után, amilyen állapotban voltam előtte, hogy kész csodának éltem meg. Mintha szó szerint kiléptem volna a gödörből.

És akkor észrevettem még valamit. A fájdalom… elmúlt.

Megpiszkáltam, és nem sajgott. Már alig gondoltam rá. Egyszeriben az egész ügy nem is tűnt már olyan fontosnak.

Azóta néha erre gondolok, hogy mekkora lépés volt az a gödör aljáról a fényre. És úgy, hogy nem tudtam, mi lesz, nem tudtam, hogy mit akarok – mert gőzöm sem volt. Ki sem tudtam volna találni ilyen forgatókönyvet, mint ami végül megvalósult. Talán akkor csak megengedtem az Életnek, hogy a legjobb helyre, a legjobb körülmények közé vigyen. De hosszú út vezetett odáig, hogy ki tudjam engedni a kezemből a mindent irányítani és önerőből megoldani akarást. Ez ma sem megy igazán. Ma sem tudom még csak úgy hagyni – ha úgy tetszik: elengedni – a dolgokat.

De egyszer már megcsináltam. És ez a lényeg.