A dolgok több oldala

Az egyik szuperképességem az, hogy meg tudom nézni ugyanazt a dolgot több felől is. Ha az ember egy kicsit arrébb megy, és onnan figyel, abból a helyzetből nézve már egészen másképp esik az adott témára a fény. Bár sokszor maga az Élet kínál fel egy másik nézőpontot, az is lehet, hogy én csak hajlamos vagyok észrevenni ezeket.

Mostanában figyelem az érzéseket. Valaki, aki ért az ilyesmihez, azt mondta nekem, hogy a gondolat egy dolog, de a valódi kérdés az, hogy mit érzek? A depresszió szó szerint lenyomást jelent – ez egy olyan állapot, amikor olyan mértékűvé válik az érzelmek elnyomása, hogy előbb-utóbb nem csak a negatívak, de a pozitívak is eltűnnek a süllyesztőben, aztán az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy már azt sem tudja megmondani, hogy van.

Ha nagyon figyelek, én azért még meg tudom. Most például reménytelenséget érzek. A minap volt egy pillanat, amikor határozottan éreztem, hogy totál reménytelen az egész. Mióta is csinálom ezt úgy, hogy nem látom, hogy bármi is jelentősen változna? Tíz, tizenöt éve, vagy még több?

Várjunk… Ha tíz-tizenöt éve érzek reménytelenséget, és még mindig itt vagyok és csinálom…

Mégsem lehet annyira teljes az a reménytelenség.

Néha elgondolkodom, miért bír ki valaki sok-sok évnyi kilátástalanságot. A nagypapám hat évet töltött szovjet hadifogságban. És visszajött. Nem tudom, mi tarthatta életben. Nem volt akkor még felesége, családja, az egész fiatalsága ráment a háborúra. Volt vajon valami reménye? Vagy csak élte egyik napot a másik után? Már nem tudom megkérdezni tőle sajnos.

Ehhez képest itt vagyok én, és úgy tűnik, semmi igazán komoly bajom nincsen, csak az a valahonnan jövő borzasztó érzéstömeg, amitől nem bírok megszabadulni.

Esélytelen.

Annyi mindent próbáltam már annyi éven keresztül. Nem, nem és nem.

De vannak az életnek olyan, nem tudom másképp mondani, kegyelmi pillanatai, amiket nem lehet előre, aggyal kiszámítani, amikor történik valamiféle csoda, ami kifordítja az egész helyzetet a sarkaiból. Mint például ma délután. Történt egy kis malőr, valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Apróság. Mégis elég volt arra, hogy bepöccintse az összes felszín alatt lappangó érzést. Bőgtem, mint egy hülye. Hogy én ebből képtelen vagyok kijönni.

Aztán bevillant a lovag a Gyalog-galoppból. És az, hogy olyan vagyok, mint az a lovag – esélyem sincs, én mégis, megyek, újra és újra, és keresem a megoldást. Jól van, Élet, kiegyezek veled egy döntetlenben.

Hát én úgy elkezdtem röhögni. Oda, bele, a legnagyobb kétségbeesett zokogásba.

Igen, végül is, innen is nézhetjük…

Mi a baj, amikor semmi baj nincs?

Amikor körülnézel, és azt látod, hogy alapvetően minden rendben van.

Nem igazán van okod panaszra. Akad persze néhány apróság, mindig van valami, de azok valójában csak azok – apróságok.

És mégis. Valami nem jó.

Vagy éppen: semmi sem jó. Mégse. Mert fáj, feszít. Elmondanád, megfogalmaznád, de azt sem tudod, hol kezdd.

Az egész reménytelennek tűnik.

Mi a baj ilyenkor?

Az is lehet, hogy még sincs baj. Talán valamit nagyon is jól csinálsz, hogy már nem külső ellenfelekre van szükséged. Megkaphattad a legnagyobbat: saját magadat.

(Tudom, ez olyan nyálasan hangzik… de ez most szívemből szólt.)

Amikor nem…

Tudom, hogy téged mindenki szeret, mert kedves vagy, vicces és vidám. Én, mégis, néha tűnődöm: vajon tényleg mindig ilyen vagy? Tényleg nem nyomaszt soha semmi? Hiszen, úgy tűnik, egyáltalán nem, és magad is azt mondtad egyszer: nincsenek problémáid. Mégis, egyszer úgy megkérdezném, őszinte választ várva: hogy vagy? Szoktál vajon fáradt és nyűgös lenni? Megjátszod magad ilyenkor, hogy úgy tűnjön, nem is vagy az? Vagy-e néha zavarodott, amikor rád omlik az élet, és be mered-e vallani, hogy most meg kell állnod, mert már azt sem tudod, merre van az előre? Szorongsz-e olykor, félsz-e valamitől? Van-e, amiben már ezerszer elbuktál, amiről úgy érzed, soha nem fogod tudni megoldani? Álmodsz-e néha rosszakat? Tudsz-e, ha kell, akár sírni is? Megkérdezném ezeket, mert engem az is érdekel, milyen az, amikor nem vagy kedves és vicces és vidám, de persze, nem tudok jól kérdezni, és belőled sem szedek ki többet egy „jól vagyok”-nál. És talán tényleg igazat mondasz. Talán csak én koncentrálok túlzottan ezekre a negatív dolgokra. Talán túlkombinálom, és tényleg nincs szó másról, mint hogy vannak, akik egyszerűen csak jól érzik magukat. Mindig. Még akkor is, ha én nehezen hiszem.