Koncepció nélkül

Úgy tűnhet, hogy mostanra már rég eltértem a blog eredeti témájától. Ennek részben az is az oka, hogy én magam sem a kellemetlen részekkel akartam foglalkozni, hanem a kivezető úttal – továbbá abban is hittem, hogy senki sem lenne kíváncsi pusztán nyavalygásra. Tudom, mindkettő elég felszínes megközelítés. Néha úgy gondolom, hogy tényleg csak nyavalygás lenne a nehezéről beszélni, hiszen, ha körülnézek a világban, azt látom, hogy szinte mindenki depressziós, mindenki szenved valamitől, még azok az emberek is, főleg művészek, akikről pedig úgy gondolnám, hogy többé-kevésbé azért megtalálták a helyüket a világban, és azzal foglalkoznak, amit szívből tudnak csinálni.

Oké, tényleg tök felszínes vagyok…

Voltak ötleteim az elmúlt időben, belekezdtem több téma megírásába is, de aztán hosszú távon egyik sem érdekelt annyira, hogy egész írás legyen belőlük. Vagy ráparáztam, hogy jónak, kifejezőnek kell lennie, egy komplett egységnek, velősnek és sokatmondónak, meg ilyenek. Néha arra is gondolok, hogy könnyebb lehet azoknak, akik eleve ismert emberek, és mellékesen még írnak mondjuk a mentális problémáikról is, mert ők mégis csak letettek valamit az asztalra, ellentétben velem. Tehát nekem minimum százszor jobban kellene erről írni, mint nekik. Mert problémái mindenkinek vannak – miért érdekelne bárkit az enyém, ha nem tudok vele legalább adni valamit?

Fixa ideám, hogy a gondokból, fájdalmakból érdemes csak igazán üzemanyagot csinálni az élethez. Mondanám, hogy majd jelentkezem, ha rájöttem, hogy kell – de tulajdonképpen éppen ezt csinálom. Ezzel a hülye kis bloggal is, amit pont csak azért viszek még mindig, mert ennek legalább, ha minimálisan is, de van értelme, hogy ütöm a billentyűket, egyiket a másik után, és kijön belőle valami, valamilyen színvonalon. Annak ellenére, hogy közben folyton azt mondogatom magamban, hogy nincs ennek semmi értelme.

Kitartani pont akkor kell a leginkább, amikor látszólag nincs is értelme az egésznek. Ha megy a szekér, ahhoz nem kell kitartás.

Vannak alapelvek, amik szinte beleégnek az ember lelkébe, és tudattalanul is hatnak a mélyből. Nekem egy ilyen elvem az, hogy ha minden rommá dől, és tehetetlennek érzed magad – mégis csinálj valamit. Akármit. Legyél kreatív. Tegyél egy lépést. Ha nem tudsz valamit kimondani, írd meg levélben. Ha nem tudod, hogyan változtass a viselkedéseden vagy a hozzáállásodon valamihez, kezdd valami felszínes aprósággal. Én, amikor nem tudtam, hogyan legyek nőiesebb (mert hát senki nem mondta meg, hogy azt hogy kell), gondoltam egyet, és vettem egy parfümöt. Ez nem váltotta meg a világomat, de egy lépésnek megtette. Ha nem tudod, mit tegyél egy adott helyzetben, akkor, mondjuk, ezúttal légy őszinte, és mondd meg, hogy fogalmad sincs, mit is csinálhatnál. Ha úgy tűnik, hogy kifogytál az ötletekből, tudd, hogy mindig „van másik”.

Mégis, még ha érzem is a késztetést a valamit csinálásra, én is ott tolom el sokszor, hogy csak állok egy helyben, várok, várok, várok, és nem történik semmi. A semmi a legrosszabb. Egy kung-fu mestertől hallottam (aki érzékletesen be is mutatta, mi történik ilyenkor), hogy ha jönnek feléd egy ütéssel, a legrosszabb dolog, ha egy helyben maradsz. Az az egyetlen, amit ne csinálj. Ha elmozdulsz, ha visszatámadsz – az ugyan nem garantál semmit, de már van esélyed elkerülni a pusztulatot. Ellentétben azzal, ha csak állsz, és várod, hogy kiüssenek.

Csak tudnám, hogy kell lazábbnak lenni! Játékosabbnak. Eltáncolni az ütések elől. Hajolni, nem törni.

Gyakorlom. Van, hogy egész jól megy, és tudok már stratégiát váltani. Büszke vagyok magamra azért, hogy nem keseredtem meg végleg, amikor úgy tűnt, a külvilágból nem kapok segítséget. Kicsit összetörtem, ez igaz. De mindig van másik irány, ahonnan próbálkozni lehet. Én például így jöttem rá, mekkora téma számomra a magány. Az elmúlt bő egy-másfél évben volt benne részem bőven – és rájöttem, hogy a külső csak a belső kivetülése. A magány valójában bennem van. Ebben hiszek – hogy én, végül, úgyis mindig egyedül maradok. Nem segít senki. Vagy nem akar, vagy nem is tud. És vicces, mert ezért rontok el minden esélyt, ezért tolok el magamtól végül minden segítséget, minden közelséget – ezért hagytam ott pár alkalom után a pszichológust is, és ezért nem merek elmenni a fogorvoshoz – mert az szól bennem, hogy úgysem fog segíteni. Ő sem. Ez egy hit.

És a hitek átírhatók.

Mert nem hagyjuk el magunkat

Elmentem futni. Elvittem egy próbakörre a frissen szerzett futónadrágomat – a nadrág egész jó, csak hamar kifogy belőle az üzemanyag. Optimista becslés szerint elsőre kb. 5 percet futottam, ami máris 5 perccel több, mint a semmi. Vállon is veregettem magam, lám, összeszedtem magam, eljöttem, csináltam, ahogy bírtam. Utána még a szemetet is levittem, pedig utálok egymás után kétszer le-fölmenni a lépcsőn.

Sokként ért ezek után, hogy emlékezetem ellenére nincs itthon a jobbik féle fehérjeporból – amit én nem azért fogyasztok, hogy még nagyobb izmaim legyenek, de erről mindjárt –, így kénytelen voltam elővenni nem mást, mint az Ördög Vegán Fehérjeporát (avagy az Ördög Vegán Fehérjepornak Álcázott, Végtelenül Csomósodó Vaníliaízű Fűrészporát), de még azt is legyűrtem, mert kemény vagyok. És, mert nem hagyom magam. Most nem.

Minek nekem fehérjepor? Nemes egyszerűséggel: sovány vagyok. Utálom. Ez van. Bármilyen meglepő, én a tápanyagbevitel problémáját a másik oldalról közelítem: nem bírok annyit enni, hogy egy bizonyos – igen alacsony – kilogrammérték fölé menjek. Néha úgy érzem, ez valami kozmikus vicc, hogy a Jóisten úgy intézte, nehogy legalább a problémáim hasonlítsanak a többiekére.

Emiatt aztán hajlamos vagyok azt gondolni, hogy én gyenge vagyok. Hogy úgyse bírom, és hamar fel fogom adni. Próbálkoztam én a futással – aha, iskolai futóversenyen, nulla előzetes gyakorlással, testnevelés tagozatosok között. Ha akkoriban valaki azt mondja nekem, hogy én még valaha önként futónadrágot fogok felvenni – vagy másfél órás edzéseken veszek részt rendszeresen, ha már itt tartunk –, biztos nem hittem volna neki. Azt gondoltam, hogy túl törékeny vagyok bármi ilyesmihez.

Ez a nyavalyás törékenység-tudat pedig nem csak a testképembe, hanem az egész elmémbe bevette magát, átszőtte, mint valami vírus-program. Én lettem a mimóza, aki semmit nem bír ki, aki semmit nem bír egyedül megcsinálni.

Aztán visszanéztem két évtizednyi szorongásra és depresszióra, és azt kell mondanom: a lótúrót.

Nem hiszem, hogy mindent meg lehet oldani erővel, vagy egyáltalán, hogy bármire is az lenne a megoldás, hogy csak neki kell feszülni. De mekkora erő kellett már ahhoz, hogy kibírjak ennyi sz.rságot hülyeséget… Még ha nem is a legmegfelelőbben használtam fel – akkor is, mennyi erő van bennem…

És ha jól használnám… Elkerülő manőverek helyett mi lenne, ha most az egyszer beleállnék abba, ami feladatként előttem van? Ha nem hinném el, hogy „béna” vagyok, és nem tennék úgy, mintha ügyetlen lennék, azért, hogy felmentsem magam saját magam előtt? Ha nem gondolkodnék úgy, hogy érdemtelen vagyok, hogy szeretetlen vagyok, hogy változhatatlan vagyok, hogy láthatatlan vagyok? Ha nem félnék annyira az idő múlásától? Ha nem ijednék meg attól, hogy elöntenek az érzések, és nem lógnék meg az online edzések elől, mert arra emlékeztetnek, hogy valójában egyedül vagyok egy szobában?

Akkor mi lenne?...

A Kung-Fu Panda Ereje legyen Veletek!