Mert nem hagyjuk el magunkat

Elmentem futni. Elvittem egy próbakörre a frissen szerzett futónadrágomat – a nadrág egész jó, csak hamar kifogy belőle az üzemanyag. Optimista becslés szerint elsőre kb. 5 percet futottam, ami máris 5 perccel több, mint a semmi. Vállon is veregettem magam, lám, összeszedtem magam, eljöttem, csináltam, ahogy bírtam. Utána még a szemetet is levittem, pedig utálok egymás után kétszer le-fölmenni a lépcsőn.

Sokként ért ezek után, hogy emlékezetem ellenére nincs itthon a jobbik féle fehérjeporból – amit én nem azért fogyasztok, hogy még nagyobb izmaim legyenek, de erről mindjárt –, így kénytelen voltam elővenni nem mást, mint az Ördög Vegán Fehérjeporát (avagy az Ördög Vegán Fehérjepornak Álcázott, Végtelenül Csomósodó Vaníliaízű Fűrészporát), de még azt is legyűrtem, mert kemény vagyok. És, mert nem hagyom magam. Most nem.

Minek nekem fehérjepor? Nemes egyszerűséggel: sovány vagyok. Utálom. Ez van. Bármilyen meglepő, én a tápanyagbevitel problémáját a másik oldalról közelítem: nem bírok annyit enni, hogy egy bizonyos – igen alacsony – kilogrammérték fölé menjek. Néha úgy érzem, ez valami kozmikus vicc, hogy a Jóisten úgy intézte, nehogy legalább a problémáim hasonlítsanak a többiekére.

Emiatt aztán hajlamos vagyok azt gondolni, hogy én gyenge vagyok. Hogy úgyse bírom, és hamar fel fogom adni. Próbálkoztam én a futással – aha, iskolai futóversenyen, nulla előzetes gyakorlással, testnevelés tagozatosok között. Ha akkoriban valaki azt mondja nekem, hogy én még valaha önként futónadrágot fogok felvenni – vagy másfél órás edzéseken veszek részt rendszeresen, ha már itt tartunk –, biztos nem hittem volna neki. Azt gondoltam, hogy túl törékeny vagyok bármi ilyesmihez.

Ez a nyavalyás törékenység-tudat pedig nem csak a testképembe, hanem az egész elmémbe bevette magát, átszőtte, mint valami vírus-program. Én lettem a mimóza, aki semmit nem bír ki, aki semmit nem bír egyedül megcsinálni.

Aztán visszanéztem két évtizednyi szorongásra és depresszióra, és azt kell mondanom: a lótúrót.

Nem hiszem, hogy mindent meg lehet oldani erővel, vagy egyáltalán, hogy bármire is az lenne a megoldás, hogy csak neki kell feszülni. De mekkora erő kellett már ahhoz, hogy kibírjak ennyi sz.rságot hülyeséget… Még ha nem is a legmegfelelőbben használtam fel – akkor is, mennyi erő van bennem…

És ha jól használnám… Elkerülő manőverek helyett mi lenne, ha most az egyszer beleállnék abba, ami feladatként előttem van? Ha nem hinném el, hogy „béna” vagyok, és nem tennék úgy, mintha ügyetlen lennék, azért, hogy felmentsem magam saját magam előtt? Ha nem gondolkodnék úgy, hogy érdemtelen vagyok, hogy szeretetlen vagyok, hogy változhatatlan vagyok, hogy láthatatlan vagyok? Ha nem félnék annyira az idő múlásától? Ha nem ijednék meg attól, hogy elöntenek az érzések, és nem lógnék meg az online edzések elől, mert arra emlékeztetnek, hogy valójában egyedül vagyok egy szobában?

Akkor mi lenne?...

A Kung-Fu Panda Ereje legyen Veletek!