Oké, tényleg tök felszínes vagyok…
Voltak ötleteim az elmúlt időben, belekezdtem több téma megírásába is, de aztán hosszú távon egyik sem érdekelt annyira, hogy egész írás legyen belőlük. Vagy ráparáztam, hogy jónak, kifejezőnek kell lennie, egy komplett egységnek, velősnek és sokatmondónak, meg ilyenek. Néha arra is gondolok, hogy könnyebb lehet azoknak, akik eleve ismert emberek, és mellékesen még írnak mondjuk a mentális problémáikról is, mert ők mégis csak letettek valamit az asztalra, ellentétben velem. Tehát nekem minimum százszor jobban kellene erről írni, mint nekik. Mert problémái mindenkinek vannak – miért érdekelne bárkit az enyém, ha nem tudok vele legalább adni valamit?
Fixa ideám, hogy a gondokból, fájdalmakból érdemes csak igazán üzemanyagot csinálni az élethez. Mondanám, hogy majd jelentkezem, ha rájöttem, hogy kell – de tulajdonképpen éppen ezt csinálom. Ezzel a hülye kis bloggal is, amit pont csak azért viszek még mindig, mert ennek legalább, ha minimálisan is, de van értelme, hogy ütöm a billentyűket, egyiket a másik után, és kijön belőle valami, valamilyen színvonalon. Annak ellenére, hogy közben folyton azt mondogatom magamban, hogy nincs ennek semmi értelme.
Kitartani pont akkor kell a leginkább, amikor látszólag nincs is értelme az egésznek. Ha megy a szekér, ahhoz nem kell kitartás.
Vannak alapelvek, amik szinte beleégnek az ember lelkébe, és tudattalanul is hatnak a mélyből. Nekem egy ilyen elvem az, hogy ha minden rommá dől, és tehetetlennek érzed magad – mégis csinálj valamit. Akármit. Legyél kreatív. Tegyél egy lépést. Ha nem tudsz valamit kimondani, írd meg levélben. Ha nem tudod, hogyan változtass a viselkedéseden vagy a hozzáállásodon valamihez, kezdd valami felszínes aprósággal. Én, amikor nem tudtam, hogyan legyek nőiesebb (mert hát senki nem mondta meg, hogy azt hogy kell), gondoltam egyet, és vettem egy parfümöt. Ez nem váltotta meg a világomat, de egy lépésnek megtette. Ha nem tudod, mit tegyél egy adott helyzetben, akkor, mondjuk, ezúttal légy őszinte, és mondd meg, hogy fogalmad sincs, mit is csinálhatnál. Ha úgy tűnik, hogy kifogytál az ötletekből, tudd, hogy mindig „van másik”.
Mégis, még ha érzem is a késztetést a valamit csinálásra, én is ott tolom el sokszor, hogy csak állok egy helyben, várok, várok, várok, és nem történik semmi. A semmi a legrosszabb. Egy kung-fu mestertől hallottam (aki érzékletesen be is mutatta, mi történik ilyenkor), hogy ha jönnek feléd egy ütéssel, a legrosszabb dolog, ha egy helyben maradsz. Az az egyetlen, amit ne csinálj. Ha elmozdulsz, ha visszatámadsz – az ugyan nem garantál semmit, de már van esélyed elkerülni a pusztulatot. Ellentétben azzal, ha csak állsz, és várod, hogy kiüssenek.
Csak tudnám, hogy kell lazábbnak lenni! Játékosabbnak. Eltáncolni az ütések elől. Hajolni, nem törni.
Gyakorlom. Van, hogy egész jól megy, és tudok már stratégiát váltani. Büszke vagyok magamra azért, hogy nem keseredtem meg végleg, amikor úgy tűnt, a külvilágból nem kapok segítséget. Kicsit összetörtem, ez igaz. De mindig van másik irány, ahonnan próbálkozni lehet. Én például így jöttem rá, mekkora téma számomra a magány. Az elmúlt bő egy-másfél évben volt benne részem bőven – és rájöttem, hogy a külső csak a belső kivetülése. A magány valójában bennem van. Ebben hiszek – hogy én, végül, úgyis mindig egyedül maradok. Nem segít senki. Vagy nem akar, vagy nem is tud. És vicces, mert ezért rontok el minden esélyt, ezért tolok el magamtól végül minden segítséget, minden közelséget – ezért hagytam ott pár alkalom után a pszichológust is, és ezért nem merek elmenni a fogorvoshoz – mert az szól bennem, hogy úgysem fog segíteni. Ő sem. Ez egy hit.
És a hitek átírhatók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése