Amikor mindennél jobban vágysz rá, hogy őszinte lehess, kimondhasd a frankót még a rázós témákban is, és akkor megszólal a kis hang:
"Mi a fenéért nem tudsz te is elfojtani, mint más, normális emberek??!"
(Oké, lassan jövök már valami értelmessel is... :))
Hogy miért érzed azt, hogy minden stagnál, és te soha nem jutsz előre egy tapodtat sem. Hogy téged miért felejt ki mindenből a létezés. Hogy miért nincsenek távlataid – miért nem tudsz bízni sem abban, hogy valaha is másképp lesz.
Hogy neked miért nem sikerül még az sem, ami szinte mindenki másnak természetes. Miért érzed, hogy téged mindenből kihagynak. Hogy neked miért nem szólnak soha. Nálad miért nem próbálkoznak. Miért hiszik, hogy téged nem is érdekel.
Úgy egyáltalán: miért nem teljesül semmi, amit akarsz?
És akkor rájössz, hogy soha nem is mondtad, hogy mit akarsz.
Már régóta szeretném elsajátítani az elegáns visszaszólás művészetét. Azt a képességet, amivel az ember épp a megfelelő helyzetben és a megfelelő időben a megfelelő megszólalást engedi ki a száján, amivel nem alázza meg a másik felet, de ami épp megfelelő mennyiségű és minőségű humort és vitriolt tartalmaz ahhoz, hogy frappáns beszólásnak minősíthessük. A megfelelő(en indokolt) helyzet és a nem-megalázás kiemelten fontos. Tehát nem holmi kicsinyes, le-a-járdáról hozzáállásra, hanem olyasféle dologra gondolok itt, amire egy barátom azt mondogatta: „megállítottam az eszüket!” Valahogy így. Istenkirály lehet ilyesmit működtetni.
Nos, ma találkoztam valakivel, akinek legalább még szintén nem
megy e kifinomult művészet.
Éppen nem voltak hatezren a boltban, ráérősen mentem magamnak előrefelé a kasszához. Épp akkor ért oda a sor végére keresztben egy bevásárlókocsis fiú is, megállt, mondta, hogy menjek csak, én meg nem akartam menni sehová, így azt válaszoltam, hogy a pénztárhoz jöttem. Majd a fiú tett egy nagy kört, beállt mögém, és valami olyasmit mondott közben, hogy bár én voltam itt előbb, de mindegy.
Bevallom, egy kicsit rosszul esett a feltételezés, hogy én kvázi beálltam elé, holott nem volt ilyen szándékom, és neki se mondtam, hogy na, öreg, húzás a sor végére, vagy ilyesmit. Még mondtam is neki, hogy menjen – majdnem hozzátettem, hogy nem sietek én sehova –, mire ő persze nem, nem, úgyis sok cuccom van. Én meg egy lelki vállrándítással tudomásul vettem, hát nem fogok én itt vitatkozni. (Na, jó, közben titokban örültem, hogy másfél perccel beelőztem valakit, ezazzzz, végre valami siker az életemben!... *irónia off*)
Nem szeretem a pampogást. Azt, amikor emberek, a másik részéről rossz szándékot feltételezve, saját frusztrációjuktól vezérelten félhangosan bemormognak valamit, majd többnyire hozzáteszik: de mindegy. Tényleg kell ez? Yoda mester után szabadon: állj be a sorba, vagy ne állj be a sorba, de ne pampogj. Annyira nem elegáns.
Semmi nem veszi ki úgy az emberből az erőt, mint az a gondolat, hogy "nem tudom".
