Karan-tény

A blog címe úgy született, hogy mentem az utcán, és épp meg akartam győzni magam arról, hogy nem kell nekem blogot írni már megint. Aztán az jutott eszembe, hogy különben is, legelőször egy cím kéne neki, na, jó, ha eszembe jut egy jó cím, akkor nekivágok. Erre kettő másodperc múlva az ugrott be, hogy Nyúl a dobozban. Oké, gondoltam, végül is, címnek megteszi, a lényeg nagyjából tükröződik benne.

Szóval, nem a jelen helyzet ihlette, most viszont mégis csak egy dobozban – vagyis hát panellakásban – ülök. Én ugyan nem vagyok hermetikusan elzárva, mert néha berendelnek a munkahelyre, volt viszont egyszer hat egymást követő nap, amikor én sem tettem ki a lábam a lakásból, és ez idő alatt senkivel nem találkoztam személyesen, leszámítva egy kóbor postást, aki majdnem a szívbajt hozta rám, annyira nem számítottam senkire, amikor csöngetett. Arra gondoltam akkor, hogy most majdnem olyan, mintha egyedül lennék a világon, vagyis…

Majd rájöttem, hogy nekem ez nem is olyan furcsa. Sőt, kifejezetten ismerős helyzet. Olyan, mintha én mindig is egy kicsit karanténban lettem volna.

Nemrégiben beszélgettünk páran, és én mondtam valamit. Azt hiszem, valaki egy kicsit beszólt, nekem meg később esett le, hogy amit mondtam, az mekkora bunkóságnak tűnhetett számára – holott én nem arra céloztam, amire ő gondolt, csak ezt ő nem tudhatta, és nem győzött égni a fejem, hogy megint mekkora baromságot mondtam. Noha gyerekkorom óta tudom, hogy azért vagyok a világon, hogy írjak, kommunikáljak, valahogy mégis én vagyok az, aki folyton a nem megfelelő dolgot mondja. (Megfelelő dolog == olyasmi, amiben utólag is egyetértek magammal, és nem kapok tőle két perc múlva a fejemhez, hogy hülyeséget beszéltem.) Az érzelmeket vagy túltolom, vagy – amikor megijedek, hogy már megint túltoltam – teljesen elzárom magam tőlük. Én amúgy próbálok szociális lenni, de a sorozatos ilyen tapasztalások időről időre elveszik a kedvemet tőle. A másik tipikus eset, amikor rám tör a hangulat – az a hangulat –, és érzem, hogy már megint nem vagyok jó beszélgetőtárs, és csak lehúzok másokat. Mivel beszélni sokáig nem tudtam arról, miért is vagyok ilyen – mert magam is úgy gondoltam, hogy ez az én személyes defektem, amivel a másik úgyse tudna mit kezdeni –, így csak rosszul éreztem magam az ilyenek miatt, és úgy gondoltam, inkább ki kell vonnom magam mindenből, nehogy megfertőzzek másokat a negativitásommal.

Eléggé pofánvágós érzés volt ezt kimondani, de ez a helyzet. Mindezt azért szedem most össze, mert azon vagyok, hogy alakítsak a gondolkodásomon. Ha változtatni akarok, nem bírálhatom magam tovább, nem gondolkodhatok úgy, hogy meg kell kímélnem a világot magamtól. Meg amúgy hahó, én ennél sokkal egocentrikusabb vagyok :) Hiszek abban, hogy fontos és különleges  vagyok, és a magam kuszaságában is értékes. Ezt a kuszaságot azért elég nehéz elfogadni. Tudom, hogy mindenki személyiségének megvan a maga különleges erőssége, így az enyémnek is, és próbálom is ezt meglátni benne, még akkor is, ha eddig csak a kellemetlenebb oldalát tapasztaltam. De még ha így is van, azt mondom – merjünk látni! Merjük meglátni, hogy az, amit eddig szégyelltünk és takargattunk, talán a legnagyobb erőnk lehet! És igen, nem beszélek valami jól – de gyakorolni kell. Mert amúgy meg mindig én vagyok az, aki keresi mások kezét, én vagyok az, aki tele van szeretettel, és tudom, hogy képtelen vagyok ezt rendesen kifejezni, és általában olyannak tűnök, mint egy darab fa, amit odatettek, abbéli félelmemben, hogy ha elkezdem kiengedni ezt az egészet, akkor egyszerre fog kiborulni belőlem minden. De innen szép nyerni!

Mindig azt gondoltam, hogy vannak a könnyen szerethető emberek, akiknek szimpatikus jellemvonásaik vannak, akik mellett csak úgy jól érzi magát az ember, vagy legalábbis valamiben nagyon jók, ami esetleg a nem annyira kellemes természetüket is kompenzálja. Meg vannak az olyanok, mint én: aki távolinak tűnik, akire esetleg nem vagy olyan kíváncsi, aki furcsa valamilyen úton-módon akit utolsónak választanak be tesiórán a csapatba. És most csaptam az asztalra – képletesen, mert még nincs rendes asztalom –, hogy ez milyen kategorikus gondolkodás már! Régóta gyúrom ezt a témát is magamban: hogy úgy gondolom, én nem vagyok kedvelhető, én nem vagyok szerethető, mert én olyan… awkward vagyok (mondjuk, ezt kívülről is megkaptam már, nem csak egyszerűen „nincs önbizalmam”). Aztán mégis, még mindig visszatér. De ez nem baj. Az a lényeg, hogy tudom, hogy nem csak kiváló kosarasok vannak a tesiórán világon, hanem, például, van, aki írni szeret. Vagy tangóharmonikázni. Vagy papírt hajtogatni. Talán van, aki abban jó, hogy jól tud hallgatni. Van olyan barátom, akinek az a képessége, hogy össze tudja hozni az embereket, bármerre jár, ő a társaság motorja. Egy másik szeretni tud másokat, odaadóan és feltétel nélkül – még akkor is, ha azok észre sem veszik őt. Talán az én szuperképességem is jó lesz valamire.

Szóval, miről is szól ez az egész?

A Tűz Nyúl évében születtem. A név részben innen. Másrészt onnan, hogy, bár iszonyú gyávának érzem magam, mégis, előszeretettel megyek neki a félelmeknek, lelkesen hirdetem, hogy az élet a komfortzónán kívül kezdődik, és szoktam olyan dolgokat csinálni, amiket még soha korábban, csak, mert miért ne. De azért tényleg majrés vagyok.

Rengeteget gondolkodtam, sőt, tépelődtem azon, hogy vajon kell-e nekem írni erről a depresszió-dologról. Az biztosnak látszott, hogy nekem szükségem van rá, hogy írjak, legalább magamnak – egyedül abban nem voltam biztos, hogy bárki másnak is szüksége van-e erre, és így majdnem annyiban is hagytam az egészet. Aztán rájöttem, hogy, ha nekem igen, másnak nem, akkor legalább az egyik feltétel igaz, tehát kell, és kész.

Én magam is sokáig kerültem a témát, nagyrészt azért, mert nem volt jó tapasztalatom a professzionális segítségnyújtásról és a diagnosztikai kategóriákba sorolásról. Tizenévesen önként kértem orvosi segítséget a pánikzavaraim miatt, és pszichológushoz is jártam, de nem éreztem azt, hogy megoldottunk volna bármit is. Később, egy nehéz élethelyzetben – félbehagyott egyetemi szak utáni irányvesztettség – elkerültem egy pszichiáterhez az enyhe OCD-mmel, aminek az lett a vége, hogy sok csúnya (és szerintem alaptalan) címkét aggattak rám, amiket ráadásul gyógyszerekkel akartak belőlem kikezelni. Azt hiszem, én igazából akkoriban csak arra vágytam, hogy abban a kilátástalanságban valaki meghallgasson… szóval, akkor azt mondtam, köszönöm, én ebből nem kérek tovább, ez így rajtam nem segít, majd boldogulok egyedül.

Sok pszichológiai és önismereti könyvet olvastam, sokat figyeltem magamat és másokat is, elemeztem, jegyzeteltem. Ha előjöttek érzelmek, foglalkoztam velük. Nem elégedtem meg a felszínes válaszokkal. Úgy egyáltalán, azt gondoltam, hogy tök tudatos vagyok.

És mégis: úgy tűnt, nálam valahogy semmi sem működik…

Nem, hogy boldogabb nem lettem, de úgy tűnt, ha meg is oldok egy-egy problémát, még mindig végtelen mennyiségű marad. Ráadásul a külvilágban is csak bukdácsoltam. Tudom, hogy mindenkinek vannak kisebb-nagyobb gondjai, még azoknak is, akik mást állítanak, vagy csak nem beszélnek róla. Mindenkinek vannak nehezebb időszakai, ez teljesen rendjén való. Nekem viszont, úgy tűnt, hogy szinte csak az van. A kevésbé rossz, a rosszabb, meg a nagyon rossz. Egy időben csak tudomásul vettem, hogy ez így van, bár bűntudatot éreztem, hogy én miért is nem tudok más lenni? Miért nem tudok örülni? Miért nincsenek céljaim? Miért érzem úgy sokszor, látszólag ok nélkül is, hogy vége a világnak? Nagyon sokat hallgattam ilyesmiket, hogy legyél már vidámabb, legyen önbizalmad, csak dönts úgy, hogy a jót látod mindenben… Úgy tűnt, hogy az egész az én hibám, hiszen – ezt egyébként én is vallom – a saját hangulatáért mindenki maga felelős. Akkor hát miért nem döntök egyszerűen csak úgy, hogy vidám és felszabadult leszek, mint mások – legalább néha?

Csak mostanában kezd bennem tudatosodni – amellett, hogy tényleg azt gondolom, hogy az életünk olyan, amilyenné mi magunk formáljuk –, hogy ez nem mindig ennyire egyszerű. Most látom azt is, hogy mennyi bűntudatot halmoztam fel amiatt, hogy nekem nem megy csak úgy… És igazából ezért tartom fontosnak azt, hogy beszéljek erről, mert ennyi önelemzéssel töltött év után még én is összemosom a kettőt – hogy az én felelősségem nem egyenlő azzal, hogy az én hibám.

Egy pszichológus barátom dobta be a „depresszió” szót még tavaly év végén, számomra teljesen váratlanul. A regényemet olvasta, ami olyan, amilyen, de azért egyáltalán nem annyira negatív hangvételű, hogy indokoltnak éreztem volna, hogy ilyesmi eszébe jusson róla. Nem állította, hogy ez az… csak, hogy akár az is lehet. Már az is gyanús, mondta, hogy mindig ősszel, október tájékán jön rám az ihlet, amikor a depresszió, és így a befelé fordulás fel szokott erősödni sokaknál. Én meg úgy voltam vele már régóta, hogy nem érdekelnek a címkék, én már ezen túl vagyok…

Aztán telt az idő, és egyszer csak beomlott a rendszer. Megint. Úgy, ahogy szokott: jött egy jól irányzott pöccintés az Élet részéről, valami látszólag apróság, ami nálam mégis ideget talált. És akkor rájöttem, hogy mekkora bajban vagyok tulajdonképpen. Hogy hiába minden tudatosság, és az a rengeteg energia, ami arra ment el, hogy rendbe rakjam magam – mert mégse tartok sehol.

Akkor eszembe jutott a tavalyi beszélgetés, és rákerestem a depresszióra. Akkor derült ki számomra, hogy sok fajtája van, köztük olyan is, aminél nem is gondolná az ember, hogy valami baj van vele, mert olyan sokáig tart, hogy az ember hozzászokik, és szinte a személyisége részévé válik. Ezt hívják krónikus depressziónak. Én nem vagyok folyton lehangolt, és nem vagyok kifejezetten negatív beállítottságú sem, rengeteg olyan dolgot észreveszek, amiért hálás tudok lenni. A magam módján örülni is tudok, bár ez inkább csak amolyan befelé irányuló öröm. Vannak időszakok, amikor magam sem értem, miért gondoltam olyat korábban, hogy bármi bajom lenne. Na, igen. Aztán meg jön a pusztulat, ami után hónapokba vagy akár évekbe telik összeszednem magam. Vagy az egyik napon még úgy nagyjából minden oké, a másikon meg csak ülök és zokogok, talán azt sem tudom, miért.

Hát, így. És furcsamód ez a tudat, hogy ennek a hülyeségnek neve van, megkönnyebbüléssel töltött el. Én, aki mindenért magamat vádoltam, minden sikertelenségemért az életben, hogy itt vagyok harminc fölött, és a világon semmit nem tudok felmutatni a középső ujjamon kívül (egy ismerősöm után szabadon…), kaptam egy megerősítést, hogy az az érzés, hogy nekem valahogy minden nehezebb, az tényleg létjogos, azt nem csak úgy odaképzeltem, mert lusta voltam megoldani az életemet, vagy, mert csak úgy simán defektes vagyok.

Különben is: háborúban nem lehet építkezni.

Oké. És akkor ezzel a tudással felvértezve most rajthoz is állhatok. Mert ez nem kifogás, hanem üzemanyag. Mert még mindig tartom, hogy a saját sztorinkat bárhogy alakíthatjuk, és bármi is legyen az, amit eddig az élettől kaptunk, abból ki lehet hozni a legjobbat.