Szóval, miről is szól ez az egész?

A Tűz Nyúl évében születtem. A név részben innen. Másrészt onnan, hogy, bár iszonyú gyávának érzem magam, mégis, előszeretettel megyek neki a félelmeknek, lelkesen hirdetem, hogy az élet a komfortzónán kívül kezdődik, és szoktam olyan dolgokat csinálni, amiket még soha korábban, csak, mert miért ne. De azért tényleg majrés vagyok.

Rengeteget gondolkodtam, sőt, tépelődtem azon, hogy vajon kell-e nekem írni erről a depresszió-dologról. Az biztosnak látszott, hogy nekem szükségem van rá, hogy írjak, legalább magamnak – egyedül abban nem voltam biztos, hogy bárki másnak is szüksége van-e erre, és így majdnem annyiban is hagytam az egészet. Aztán rájöttem, hogy, ha nekem igen, másnak nem, akkor legalább az egyik feltétel igaz, tehát kell, és kész.

Én magam is sokáig kerültem a témát, nagyrészt azért, mert nem volt jó tapasztalatom a professzionális segítségnyújtásról és a diagnosztikai kategóriákba sorolásról. Tizenévesen önként kértem orvosi segítséget a pánikzavaraim miatt, és pszichológushoz is jártam, de nem éreztem azt, hogy megoldottunk volna bármit is. Később, egy nehéz élethelyzetben – félbehagyott egyetemi szak utáni irányvesztettség – elkerültem egy pszichiáterhez az enyhe OCD-mmel, aminek az lett a vége, hogy sok csúnya (és szerintem alaptalan) címkét aggattak rám, amiket ráadásul gyógyszerekkel akartak belőlem kikezelni. Azt hiszem, én igazából akkoriban csak arra vágytam, hogy abban a kilátástalanságban valaki meghallgasson… szóval, akkor azt mondtam, köszönöm, én ebből nem kérek tovább, ez így rajtam nem segít, majd boldogulok egyedül.

Sok pszichológiai és önismereti könyvet olvastam, sokat figyeltem magamat és másokat is, elemeztem, jegyzeteltem. Ha előjöttek érzelmek, foglalkoztam velük. Nem elégedtem meg a felszínes válaszokkal. Úgy egyáltalán, azt gondoltam, hogy tök tudatos vagyok.

És mégis: úgy tűnt, nálam valahogy semmi sem működik…

Nem, hogy boldogabb nem lettem, de úgy tűnt, ha meg is oldok egy-egy problémát, még mindig végtelen mennyiségű marad. Ráadásul a külvilágban is csak bukdácsoltam. Tudom, hogy mindenkinek vannak kisebb-nagyobb gondjai, még azoknak is, akik mást állítanak, vagy csak nem beszélnek róla. Mindenkinek vannak nehezebb időszakai, ez teljesen rendjén való. Nekem viszont, úgy tűnt, hogy szinte csak az van. A kevésbé rossz, a rosszabb, meg a nagyon rossz. Egy időben csak tudomásul vettem, hogy ez így van, bár bűntudatot éreztem, hogy én miért is nem tudok más lenni? Miért nem tudok örülni? Miért nincsenek céljaim? Miért érzem úgy sokszor, látszólag ok nélkül is, hogy vége a világnak? Nagyon sokat hallgattam ilyesmiket, hogy legyél már vidámabb, legyen önbizalmad, csak dönts úgy, hogy a jót látod mindenben… Úgy tűnt, hogy az egész az én hibám, hiszen – ezt egyébként én is vallom – a saját hangulatáért mindenki maga felelős. Akkor hát miért nem döntök egyszerűen csak úgy, hogy vidám és felszabadult leszek, mint mások – legalább néha?

Csak mostanában kezd bennem tudatosodni – amellett, hogy tényleg azt gondolom, hogy az életünk olyan, amilyenné mi magunk formáljuk –, hogy ez nem mindig ennyire egyszerű. Most látom azt is, hogy mennyi bűntudatot halmoztam fel amiatt, hogy nekem nem megy csak úgy… És igazából ezért tartom fontosnak azt, hogy beszéljek erről, mert ennyi önelemzéssel töltött év után még én is összemosom a kettőt – hogy az én felelősségem nem egyenlő azzal, hogy az én hibám.

Egy pszichológus barátom dobta be a „depresszió” szót még tavaly év végén, számomra teljesen váratlanul. A regényemet olvasta, ami olyan, amilyen, de azért egyáltalán nem annyira negatív hangvételű, hogy indokoltnak éreztem volna, hogy ilyesmi eszébe jusson róla. Nem állította, hogy ez az… csak, hogy akár az is lehet. Már az is gyanús, mondta, hogy mindig ősszel, október tájékán jön rám az ihlet, amikor a depresszió, és így a befelé fordulás fel szokott erősödni sokaknál. Én meg úgy voltam vele már régóta, hogy nem érdekelnek a címkék, én már ezen túl vagyok…

Aztán telt az idő, és egyszer csak beomlott a rendszer. Megint. Úgy, ahogy szokott: jött egy jól irányzott pöccintés az Élet részéről, valami látszólag apróság, ami nálam mégis ideget talált. És akkor rájöttem, hogy mekkora bajban vagyok tulajdonképpen. Hogy hiába minden tudatosság, és az a rengeteg energia, ami arra ment el, hogy rendbe rakjam magam – mert mégse tartok sehol.

Akkor eszembe jutott a tavalyi beszélgetés, és rákerestem a depresszióra. Akkor derült ki számomra, hogy sok fajtája van, köztük olyan is, aminél nem is gondolná az ember, hogy valami baj van vele, mert olyan sokáig tart, hogy az ember hozzászokik, és szinte a személyisége részévé válik. Ezt hívják krónikus depressziónak. Én nem vagyok folyton lehangolt, és nem vagyok kifejezetten negatív beállítottságú sem, rengeteg olyan dolgot észreveszek, amiért hálás tudok lenni. A magam módján örülni is tudok, bár ez inkább csak amolyan befelé irányuló öröm. Vannak időszakok, amikor magam sem értem, miért gondoltam olyat korábban, hogy bármi bajom lenne. Na, igen. Aztán meg jön a pusztulat, ami után hónapokba vagy akár évekbe telik összeszednem magam. Vagy az egyik napon még úgy nagyjából minden oké, a másikon meg csak ülök és zokogok, talán azt sem tudom, miért.

Hát, így. És furcsamód ez a tudat, hogy ennek a hülyeségnek neve van, megkönnyebbüléssel töltött el. Én, aki mindenért magamat vádoltam, minden sikertelenségemért az életben, hogy itt vagyok harminc fölött, és a világon semmit nem tudok felmutatni a középső ujjamon kívül (egy ismerősöm után szabadon…), kaptam egy megerősítést, hogy az az érzés, hogy nekem valahogy minden nehezebb, az tényleg létjogos, azt nem csak úgy odaképzeltem, mert lusta voltam megoldani az életemet, vagy, mert csak úgy simán defektes vagyok.

Különben is: háborúban nem lehet építkezni.

Oké. És akkor ezzel a tudással felvértezve most rajthoz is állhatok. Mert ez nem kifogás, hanem üzemanyag. Mert még mindig tartom, hogy a saját sztorinkat bárhogy alakíthatjuk, és bármi is legyen az, amit eddig az élettől kaptunk, abból ki lehet hozni a legjobbat.