Karan-tény

A blog címe úgy született, hogy mentem az utcán, és épp meg akartam győzni magam arról, hogy nem kell nekem blogot írni már megint. Aztán az jutott eszembe, hogy különben is, legelőször egy cím kéne neki, na, jó, ha eszembe jut egy jó cím, akkor nekivágok. Erre kettő másodperc múlva az ugrott be, hogy Nyúl a dobozban. Oké, gondoltam, végül is, címnek megteszi, a lényeg nagyjából tükröződik benne.

Szóval, nem a jelen helyzet ihlette, most viszont mégis csak egy dobozban – vagyis hát panellakásban – ülök. Én ugyan nem vagyok hermetikusan elzárva, mert néha berendelnek a munkahelyre, volt viszont egyszer hat egymást követő nap, amikor én sem tettem ki a lábam a lakásból, és ez idő alatt senkivel nem találkoztam személyesen, leszámítva egy kóbor postást, aki majdnem a szívbajt hozta rám, annyira nem számítottam senkire, amikor csöngetett. Arra gondoltam akkor, hogy most majdnem olyan, mintha egyedül lennék a világon, vagyis…

Majd rájöttem, hogy nekem ez nem is olyan furcsa. Sőt, kifejezetten ismerős helyzet. Olyan, mintha én mindig is egy kicsit karanténban lettem volna.

Nemrégiben beszélgettünk páran, és én mondtam valamit. Azt hiszem, valaki egy kicsit beszólt, nekem meg később esett le, hogy amit mondtam, az mekkora bunkóságnak tűnhetett számára – holott én nem arra céloztam, amire ő gondolt, csak ezt ő nem tudhatta, és nem győzött égni a fejem, hogy megint mekkora baromságot mondtam. Noha gyerekkorom óta tudom, hogy azért vagyok a világon, hogy írjak, kommunikáljak, valahogy mégis én vagyok az, aki folyton a nem megfelelő dolgot mondja. (Megfelelő dolog == olyasmi, amiben utólag is egyetértek magammal, és nem kapok tőle két perc múlva a fejemhez, hogy hülyeséget beszéltem.) Az érzelmeket vagy túltolom, vagy – amikor megijedek, hogy már megint túltoltam – teljesen elzárom magam tőlük. Én amúgy próbálok szociális lenni, de a sorozatos ilyen tapasztalások időről időre elveszik a kedvemet tőle. A másik tipikus eset, amikor rám tör a hangulat – az a hangulat –, és érzem, hogy már megint nem vagyok jó beszélgetőtárs, és csak lehúzok másokat. Mivel beszélni sokáig nem tudtam arról, miért is vagyok ilyen – mert magam is úgy gondoltam, hogy ez az én személyes defektem, amivel a másik úgyse tudna mit kezdeni –, így csak rosszul éreztem magam az ilyenek miatt, és úgy gondoltam, inkább ki kell vonnom magam mindenből, nehogy megfertőzzek másokat a negativitásommal.

Eléggé pofánvágós érzés volt ezt kimondani, de ez a helyzet. Mindezt azért szedem most össze, mert azon vagyok, hogy alakítsak a gondolkodásomon. Ha változtatni akarok, nem bírálhatom magam tovább, nem gondolkodhatok úgy, hogy meg kell kímélnem a világot magamtól. Meg amúgy hahó, én ennél sokkal egocentrikusabb vagyok :) Hiszek abban, hogy fontos és különleges  vagyok, és a magam kuszaságában is értékes. Ezt a kuszaságot azért elég nehéz elfogadni. Tudom, hogy mindenki személyiségének megvan a maga különleges erőssége, így az enyémnek is, és próbálom is ezt meglátni benne, még akkor is, ha eddig csak a kellemetlenebb oldalát tapasztaltam. De még ha így is van, azt mondom – merjünk látni! Merjük meglátni, hogy az, amit eddig szégyelltünk és takargattunk, talán a legnagyobb erőnk lehet! És igen, nem beszélek valami jól – de gyakorolni kell. Mert amúgy meg mindig én vagyok az, aki keresi mások kezét, én vagyok az, aki tele van szeretettel, és tudom, hogy képtelen vagyok ezt rendesen kifejezni, és általában olyannak tűnök, mint egy darab fa, amit odatettek, abbéli félelmemben, hogy ha elkezdem kiengedni ezt az egészet, akkor egyszerre fog kiborulni belőlem minden. De innen szép nyerni!

Mindig azt gondoltam, hogy vannak a könnyen szerethető emberek, akiknek szimpatikus jellemvonásaik vannak, akik mellett csak úgy jól érzi magát az ember, vagy legalábbis valamiben nagyon jók, ami esetleg a nem annyira kellemes természetüket is kompenzálja. Meg vannak az olyanok, mint én: aki távolinak tűnik, akire esetleg nem vagy olyan kíváncsi, aki furcsa valamilyen úton-módon akit utolsónak választanak be tesiórán a csapatba. És most csaptam az asztalra – képletesen, mert még nincs rendes asztalom –, hogy ez milyen kategorikus gondolkodás már! Régóta gyúrom ezt a témát is magamban: hogy úgy gondolom, én nem vagyok kedvelhető, én nem vagyok szerethető, mert én olyan… awkward vagyok (mondjuk, ezt kívülről is megkaptam már, nem csak egyszerűen „nincs önbizalmam”). Aztán mégis, még mindig visszatér. De ez nem baj. Az a lényeg, hogy tudom, hogy nem csak kiváló kosarasok vannak a tesiórán világon, hanem, például, van, aki írni szeret. Vagy tangóharmonikázni. Vagy papírt hajtogatni. Talán van, aki abban jó, hogy jól tud hallgatni. Van olyan barátom, akinek az a képessége, hogy össze tudja hozni az embereket, bármerre jár, ő a társaság motorja. Egy másik szeretni tud másokat, odaadóan és feltétel nélkül – még akkor is, ha azok észre sem veszik őt. Talán az én szuperképességem is jó lesz valamire.