A Bëlgával szólva...

Ha konformista vagy, az a baj. Miért akarsz mindenkinek megfelelni? Ne akarj már! A te életed, a te döntéseid. Kövesd azt, amit a szíved diktál! Vállald fel! Mondd ki! Valósítsd meg! Ne törődj azzal, hogy mások mit szólnak!

Ha nem vagy konformista, az a baj. Nem látod, hogy hülyeségeket beszélsz? Senki sem így csinálja! Miért nem hallgatsz a jó tanácsra? Persze, majd te jobban tudod...! Muszáj mindig különcködnöd... Csak azért csinálod, hogy minket bosszants!

Amikor mindennél jobban...

Amikor mindennél jobban vágysz rá, hogy őszinte lehess, kimondhasd a frankót még a rázós témákban is, és akkor megszólal a kis hang: 

"Mi a fenéért nem tudsz te is elfojtani, mint más, normális emberek??!"

(Oké, lassan jövök már valami értelmessel is... :)) 

Reveláció

Amikor már sok-sok éve azon gondolkodsz, hogy miért nem működik az életed.

Hogy miért érzed azt, hogy minden stagnál, és te soha nem jutsz előre egy tapodtat sem. Hogy téged miért felejt ki mindenből a létezés. Hogy miért nincsenek távlataid – miért nem tudsz bízni sem abban, hogy valaha is másképp lesz.

Hogy neked miért nem sikerül még az sem, ami szinte mindenki másnak természetes. Miért érzed, hogy téged mindenből kihagynak. Hogy neked miért nem szólnak soha. Nálad miért nem próbálkoznak. Miért hiszik, hogy téged nem is érdekel.

Úgy egyáltalán: miért nem teljesül semmi, amit akarsz?

És akkor rájössz, hogy soha nem is mondtad, hogy mit akarsz.

Pamp, pamp

*Nyúl áruházi kalandjai már megint*

Már régóta szeretném elsajátítani az elegáns visszaszólás művészetét. Azt a képességet, amivel az ember épp a megfelelő helyzetben és a megfelelő időben a megfelelő megszólalást engedi ki a száján, amivel nem alázza meg a másik felet, de ami épp megfelelő mennyiségű és minőségű humort és vitriolt tartalmaz ahhoz, hogy frappáns beszólásnak minősíthessük. A megfelelő(en indokolt) helyzet és a nem-megalázás kiemelten fontos. Tehát nem holmi kicsinyes, le-a-járdáról hozzáállásra, hanem olyasféle dologra gondolok itt, amire egy barátom azt mondogatta: „megállítottam az eszüket!” Valahogy így. Istenkirály lehet ilyesmit működtetni.

Nos, ma találkoztam valakivel, akinek legalább még szintén nem megy e kifinomult művészet.

Éppen nem voltak hatezren a boltban, ráérősen mentem magamnak előrefelé a kasszához. Épp akkor ért oda a sor végére keresztben egy bevásárlókocsis fiú is, megállt, mondta, hogy menjek csak, én meg nem akartam menni sehová, így azt válaszoltam, hogy a pénztárhoz jöttem. Majd a fiú tett egy nagy kört, beállt mögém, és valami olyasmit mondott közben, hogy bár én voltam itt előbb, de mindegy.

Bevallom, egy kicsit rosszul esett a feltételezés, hogy én kvázi beálltam elé, holott nem volt ilyen szándékom, és neki se mondtam, hogy na, öreg, húzás a sor végére, vagy ilyesmit. Még mondtam is neki, hogy menjen – majdnem hozzátettem, hogy nem sietek én sehova –, mire ő persze nem, nem, úgyis sok cuccom van. Én meg egy lelki vállrándítással tudomásul vettem, hát nem fogok én itt vitatkozni. (Na, jó, közben titokban örültem, hogy másfél perccel beelőztem valakit, ezazzzz, végre valami siker az életemben!... *irónia off*)

Nem szeretem a pampogást. Azt, amikor emberek, a másik részéről rossz szándékot feltételezve, saját frusztrációjuktól vezérelten félhangosan bemormognak valamit, majd többnyire hozzáteszik: de mindegy. Tényleg kell ez? Yoda mester után szabadon: állj be a sorba, vagy ne állj be a sorba, de ne pampogj. Annyira nem elegáns.

Harcművész tapasztalat

 

Semmi nem veszi ki úgy az emberből az erőt, mint az a gondolat, hogy "nem tudom". 

 

Lacika, az áruházi gurum

…avagy az Égiek beszólnak

 

Ma egy áruházban hisztiző kisfiú volt a tanítóm. A történet azzal kezdődött, hogy épp ritka szörnyű lelkiállapotban voltam valami miatt, amit, úgy éreztem, nem és nem tudok megoldani. Valamit nem kaphatok meg, egyszerűen ezt nekem nem lehet, és kész, fogadjam el, ezen nem tudok változtatni. Tudom, persze, hogy ilyenkor az önző énem beszél bennem, aki azt hiszi, hogy úgy kéne lennie, ahogy ő gondolja, mert nem látja a nagyobb képet – de van az az állapot, amikor az embert nem vigasztalja semmiféle „tudom”. Fene érti, talán a Skorpió Hold az oka, ilyenkor előkerülnek dolgok a lélek mélyéről, ami nem mindig rózsaillat és madárdal.

Szóval, valami gyalázatosan pocsékul voltam.

Délutánra nagyjából összeszedtem magam, és, hogy megakadályozzam a visszacsúszást, elindultam inkább sétálni, hogy legalább addig is csinálok valamit, és elterelem a figyelmemet. Visszafelé beugrottam a T betűs áruházba. Itt történt az incidens, aminek során az Égiek újra bemutatták a humorukat.

Hallom, hogy a sorok között egy gyerek cirkuszol, akar valamit, az anyja meg kiabál neki, hogy nem tudom megvenni! Persze, előfordul az ilyesmi. Gyerek nyaggat, anya visszaválaszol, ezt eljátsszák párszor (sokszor). A hatéves forma kisfiú – nevezzük Lacikának – valami elképesztő elánnal hisztizik. Földhöz csapkodja a lábát, és sírástól eltorzult hangon nyivog, hogy anya, megveszed? anya, megveszed? Anya pedig mindig elmondja, hogy nem tudja.

Így érnek el a kasszához. Beállok mögéjük. Lacika anya nyakát piszkálja. Anya, megveszed? Anya, megveszed? De nagyon keeeeell!! És érzi a hallgatóság, hogy itt élet-halál kérdésről van szó. Anya már azon a szinten van, látom, hogy megvenné, de tényleg nincs nála elég pénz. A pénztáros lány rájuk szól, hogy ki fogja küldeni Lacikát. Hozzam?, kérdezi Lacika. Anya rezignáltan válaszol: hozzad. Lacika elszalad. Anya hátrafordul, nekem magyarázkodik: egy botmixer kell neki.

Öö… igen. Egy botmixer.

Már a nyelvemen van a kérdés, hogy minek az neki, de eszembe jut, hogy nekem is voltak gyerekként furcsa ügyleteim. Emlékszem, egyszer sírva borogattam ki a kukát valami miatt, amit valaki kidobott. Fogalmam sincs, mi lehetett az, de a végén már mindenre, még a tejporos zacskóra is feltétlenül szükségem volt. Szóval, inkább csendben maradok.

Lacika hozza a mixert. Anya azt mondja, de nem vesszük meg, csak elrakatjuk. Ez további cirkuszt szül. A pénztáros lány a szemét forgatja. De el fogják lopni!, sír Lacika, és aggodalmasan ugrál vissza, hogy lássa, hová tette a pénztáros lány az ő botmixerét. Ami neki nagyon-nagyon kell.

Nagy nehezen távoznak, kicsivel utánuk én is. Még kint is hallom anyát, hogy Lacika, fejezd már be! De Lacika vigasztalhatatlan. Egy fél utcával arrébb is hallom a halálsikolyait.

Eltűnődtem. Nehéz dolog az elengedés, néha irgalmatlanul nehéz, sőt, lehetetlennek tűnő feladat. Amikor bizakodunk, hogy másképp lesz, várunk valamit, és az nem jön… mentegetjük, hogy miért késik… biztos jönni fog… visszatér még az az ember vagy az a lehetőség… Mert hát úgy kellene lennie. Annyira kell… Vajon magasabb nézőpontból mi is ilyennek tűnünk, mint Lacika? Mi, akik siratjuk, amit nem kaphatunk meg?

Amire talán csak annyira van szükségünk, mint kisfiúnak a botmixerre.

A legnehezebb

A saját akaratod ellen küzdeni a legnehezebb dolog.