Aktív és passzív

Nem mondok sok újdonságot azzal, hogy a ma embere szereti minden tekintetben kontrollálni az életét.

Ez van: mindent kézben akarunk tartani, látni akarjuk, hogy mi hova vezet, és pontosan milyen úton. A kérdésünk az, mit kell tennem ahhoz, hogy ez és ez megtörténjen? És, ha a várt eredmény nem jön, vagy késik: mit csinálok rosszul, min kellene változtatnom?

Csupa aktív cselekvés.

Aztán van úgy, hogy az élet behúzza a kéziféket, és azt mondja: te megtetted, amit lehetett, most már állj meg, és add át nekem az egészet!

Ekkor az egyszeri ember megrémül. Mi van?? Nem tudok mit tenni? Az lehetetlen! És gyártja az ötleteket, hogy mit lehetne csinálni, kattog az agya, nyüzsög tovább.

Pedig van az a pont, amikor igen: ki kell engedni a kezünkből az irányítást.

Igen jól ismerem a fent vázolt lelkiállapotot, lévén, fekete öves mazochista vagyok, és évekig el tudok nyújtani egy helyzetet, amiben már nagyon el kéne engedni valamit, nekem mégse megy. Mert meg akarom érteni, meg akarom oldani. A manapság sokat pufogtatott „engedd el!” frázis valódi értelme – szerintem – azonban nem az, hogy „jaj, csak ne foglalkozz vele, tegyél úgy, mintha nem is létezne (és főleg ne idegesíts vele minket többet)”, hanem ez: kiengedni a markunkból, rábízni az Életre/az Univerzumra/Istenre/a Felsőbb Tudatosságra (vagy hívd, aminek akarod), és hinni abban, hogy ott megoldást talál az ügy.

A nyugati ember agya itt szokta ledobni az ékszíjat. De hát, ha nem csinálok semmit, abból nem is lesz semmi!! És újra nekimegy ugyanannak a falnak, ami már az előbb is megmondta, hogy állj!

Frusztráló érzés, tudom. De az a fajta passzív cselekvés, amit kínaiul wu wei-nek is neveznek, nem unott láblógatást jelent, hanem, ahogy a bölcsek mondják, ez maga a teremtés titka. Megvágyom – és elengedem. Elvágom a zsinórokat, amik hozzá kötnek, és szabadon engedem, mint egy léggömböt. Elméletben egyszerű… És ugyanez igaz egy helyzet megoldására is. Nem tudod előre, hogy fog alakulni – majd meglátod. Én is azt mondom egyébként, hogy amikor tenni kell, akkor az ember cselekedjen. De jöhet egy pont, amikor az út beláthatatlanná válik, a logika pedig csődöt mond. És ilyenkor jön(ne) a wu wei.

És jesszusom, ez mennyire nehéz…

Egy ideje kapom a jelzéseket, hogy ne próbáljam meg kitalálni, mi lesz, hogy lesz. Mintha az Univerzum/Élet/akármi, lásd fentebb meglepetést készítene, és amikor arról firtatom, hogy na, de mégis, mi az?, azt válaszolná: nem mondom meg!! Úgy képzelem, hogy még nyelvet is ölt rám. A dologban az adja az egyik nehézséget, hogy magában a meglepetésben sem igazán tudok hinni. Hajlamos vagyok rálegyinteni az Univerzumra/stb., hogy persze, úgyis átversz megint, nem lesz itt semmi, marad ugyanúgy minden a régiben.

A másik nehézség, hogy még ha az ember hajlana is rá, hogy oké, Élet, akkor legyen meg a te akaratod, ha már egyszer úgyis te tudod jobban, mire van szükségem – akkor sem biztos, hogy tudja, hogy kell ezt csinálni. Hogy kell „elengedni” az elvárást, a sürgető érzést, hogy legyenmá’valami, lehetőleg pontosan az, amit én kigondoltam? Csak úgy nem gondolok rá? (A rózsaszín elefántra, ugye.) Sok sikert hozzá… Vagy másra gondolok? Ez már egy használhatóbb ötlet, nekem legalábbis ideig-óráig beválik. Ha sikerül átirányítani a figyelmemet valami másra, addig legalább nem kattogok ugyanazokon a témákon, de ettől függetlenül azok idővel visszatérnek.

Furcsa, de nem használok megerősítéseket, noha Louise Hay filozófiáján nőttem fel. Pedig a megerősítések sokat segíthet(né)nek abban, hogy az ember irányítani tudja a gondolatait. Azt hiszem, általában túl lusta vagyok hozzájuk… Aztán ilyen időkben, amikor mindenhol akadályokba ütközök, és azt érzem, hogy egyszerűen nincs mit tenni, mégis eszembe jutnak. De mégis, mit mondogasson az ember, amikor fogalma sincs, mi lenne jó? (Egyszer már írtam egyébként erről itt.) Mondjuk, ezt:

„Minden jól alakul.”

Benne van az, hogy alakul, és az is, hogy jól. Tőlem függetlenül. Nincs szükség arra, hogy mindent előre tudjak. Ez például kiváló táplálék egy nyugtalan agynak. Vagy az, hogy minden rendben.

Minden jól alakul, mondogattam épp (hangosan, mert úgy hatásosabb, és, mert úgyis karantén van, és nem nézi senki bolondnak az embert), amikor odaszállt mellém az ablakpárkányra két szép színes galamb. Ilyen még nem fordult elő, csodálkoztam is. Néztem rájuk, ők meg rám, mondtam, hogy helló, örülök, hogy benéztetek. Aztán mentek tovább.

Hát, jó. Mondjuk, hogy ez egy jel volt, és tekintsük úgy, hogy az Univerzum/stb. leokézta. :)

Belső Csernus

Csernus dokira egy barátom hívta fel a figyelmemet még nagyon régen. Azóta elolvastam jó néhány írását, meghallgattam pár előadását – volt, amelyik tetszett, volt, amelyik kevésbé, volt, amit már kissé túlzásnak tartottam. Egy fontos dolgot azonban megfigyeltem: a doki remekül tud kérdezni. Mindig éppen oda bele a fájó igazságba.

Miután többször is azon kaptam magam, hogy mintha egyenesen vele beszélgetnék gondolatban, rájöttem, hogy nekem is van egy ilyen bekérdezős lélekrészem, akit el is neveztem „belső Csernus”-nak. Ő az a kellemetlen alak, aki, ha hagyom, az orrom alá dörgöli: 

"Tényleg azt gondolod, amit hiszel, hogy gondolsz?"

Valóban attól félsz, amitől állítod, vagy valami egészen más van a háttérben, amit sokkal kellemetlenebb lenne beismerni? Tényleg megtettél minden tőled telhetőt, és úgy nem sikerült, vagy csak játszod a mártírt, hogy ne kelljen csinálnod valamit? Azért nem mondod ki, mert á, úgyse fogják megérteni, vagy csak magad sem mersz beállni a saját véleményed mögé?

Amilyen kínos sokszor egy-egy ilyen felismerés – hogy tudniillik ezzel a dologgal kapcsolatban eddig hazudtam magamnak –, annyira felszabadító is tud lenni.

A napokban elővettem megint a belső Csernusomat. Van olyan téma, amivel kapcsolatban sok-sok év belső munka, küszködés, félelmekkel szembenézés, vért izzadás, félrefordulás, pihentetés, majd újra nekiesés és újra összetörődés dacára még mindig semmi előrelépést nem tudtam elérni. Sokszor szó szerint azt érzem, mintha nem csináltam volna eddig semmit. Mindent végigzongoráztam: ennek talán így is kell lennie, ez a sorsom; csak nem veszem a lapot, hogy hiú ábrándokat kergetek, és az egész nem nekem való; nem vagyok még eléggé ilyen meg olyan; talán csak béna vagyok, gyáva vagyok, és nem merek lépni; talán túl erősen akarom; túl kevéssé akarom; valami tudatalatti blokk megakadályozza, amit a büdös életbe’ nem fogok még megtalálni se, nem, hogy kioldani.

A végeredmény egy szóban: semmi.

Már ott tartok sokszor, hogy hagyni kell az egészet a fenébe. Jobb lesz, ha elengedem egy életre. Mégsem tudok belenyugodni abba, hogy egyszerűen nincsen megoldás.

Mert kell, hogy legyen megoldás.

Akkor is, ha totál mozdulatlan reménytelenség az egész.

És itt jön képbe a belső Csernus, és felteszi azokat a kérdéseket, amik eddig nem tevődtek fel (vagy amik még nem válaszolódtak meg).

Teljesen tiszta szándékkal igent tudok mondani erre? És ha nem, akkor miért nem? Mit szeretnék helyette? Azt igaz vágyból vagy gyávaságból akarom?

Mi ez az érzés, ami visszatart? És az kinek az érzése?

Tényleg áldozatnak akarom magam érezni, és elnyúlni a „nekem ez úgyse fog menni” érzésben, vagy hajlandó vagyok változtatni, akkor is, ha esetleg piszkosul nehezemre esik?

Mi a legrosszabb, ami történhet? Mi történhet, ha kockáztatok? Hogy nézne az ki? Mi történhet, ha gyáva vagyok, és maradok a megszokott langyos posványban?

Hogyan ferdítem el magam előtt a valóságot? Milyen mesét mondok magamnak erről az egészről, és azt kinek és milyen múltbeli tapasztalatára alapozom?

Mi lehetséges ebben a helyzetben számomra? Mi az, amit itt és most megtehetek?

És hasonlók.

Hepiend még nincsen – ez a játék még most kezdődik. És, bár a valódi Csernus doki más emberekkel szembeni módszereivel nem mindig értek egyet (nem gondolom például, hogy egy előadás során minden beszélgetőtársnak érdemes belenyomni az orrát a saját boldogtalanságába, legalábbis egy ponton túl ez inkább csak keserűséget szül, mint megoldást), azt viszont vallom, hogy befelé csakis így lehet, épp ilyen szétcincálósan. Vagyis, hogy önismeretnek csak és kizárólag ilyen kíméletlen (nem kegyetlen!, de maximálisan őszinte) szemlélettel érdemes nekiállni. És bekérdezni, alaposan. Mert másnak egyszerűen nincs értelme.

Elég jó

Régen mennyire aggódtam amiatt, hogy csak olyat írjak, aminek minden sora megváltja a világot – úgy egyáltalán, bármi, amit létrehozok, az briliáns legyen, lehetőleg gyakorlás nélkül, és elsőre. Nem is alkottam szinte semmit.

Ma csak az a célom, hogy amit csinálok, az „elég jó” legyen.

Karantén-Camino

Az elmúlt egy évem a békekötésről szólt.

Nem voltam jól, amikor tavaly év elején egyedül maradtam. Akkoriban úgy éreztem, hogy segítségre van szükségem – ez nagy dolog olyasvalakitől, aki inkább egyedül szenved, mert abban hisz, hogy ez az ő magányos játszmája, és úgyse tud neki segíteni senki. Aztán persze jöttek a bezárások. Ha kicsit később is, de végül elkezdtem egy terápiát. Nem vált be, hamar abbahagytam.

Mert hát még mindig abban hittem, hogy nekem úgyse tud más segíteni, ha én nem tudok magamon.

Azt gondoltam, azért vagyok magányos, mert rosszul állok hozzá a dolgokhoz. Miért fáj nekem olyasmi, ami mindenki másnak normális és természetes? Miért nem vagyok vidámabb, kellemesebb társaság? Miért viselkedek furán? Miért vagyok távol mindenkitől?

Csak a baj van velem.

Nekem kell nyitnom a többiek felé, határoztam el. Nekem kell jobban odafigyelnem rájuk, hiszen maguktól azt sem fogják tudni, hogy érdekel, mi van velük. Így hát próbáltam a tudtukra adni. Próbáltam közeledni feléjük. Túlságosan is.

Nem jött össze.

Rájöttem, hogy nekem voltak irreális elvárásaim. És megint ott voltam, ugyanúgy, pontosan ugyanolyan egyedül, mint eddig.

Róttam a köröket a nappaliban, mint aki egyetlen szobában járja a Caminót.

Mégis, kinek igyekszem?, jutott eszembe. Az életemet egyetlen parancs határozta meg eddig: fogd vissza magad! Nehogy olyan legyél, mint amilyen magadtól lennél! Az vállalhatatlan! Senki nem fog téged elviselni! Furcsa vagy! Ne csodálkozz, ha így viselkednek veled! És az isten szerelmére, ki ne engedd a hangodat!

Brutálerős hangom van. Senki se tudja.

De ha eddig eszerint csináltam a dolgokat, visszafogtam magam, és nem mentem vele semmire, nem lehetséges, hogy hagyni kéne már az egészet a francba?

Úgyhogy azt mondtam: én nektek lehet, hogy fura vagyok. Ez nem az én hibám. Én ilyen vagyok, ezt tudom adni. Az én felelősségem annyi, hogy ebből az én-ből a legjobbat adjam. És tudom, hogy hosszú út lesz addig, mire ezt meg tudom tenni, hiszen tele vagyok batyukkal, amiket rám aggattatok, és ezeket le kell tennem. Már egészen rám gabalyodtak. Nem haragszom érte. Csak én is kíváncsi vagyok, mi van alattuk.

Elfogadni, hogy ez van, számomra olyan, mint a nulla a számegyenesen. Nem léphetsz át úgy negatívból pozitívba, hogy keresztül ne mennél rajta. Ez van. Olyasvalaki vagyok, aki sokszor hiába beszél, nem értik. Olyasvalaki vagyok, aki logikátlannak tűnő lóugrásokban gondolkodik. Aki furcsa kérdéseket tesz fel. Aki használhatatlan látszólag bármi értelmes feladatra. Aki verbális nyaggatáson kívül mással nem képes kifejezni a szeretetét – és így talán azt hiszik, hogy nincs is neki. Nagyon nehéz ezeket elfogadni.

De ez van.

Ez VAN.