Karantén-Camino

Az elmúlt egy évem a békekötésről szólt.

Nem voltam jól, amikor tavaly év elején egyedül maradtam. Akkoriban úgy éreztem, hogy segítségre van szükségem – ez nagy dolog olyasvalakitől, aki inkább egyedül szenved, mert abban hisz, hogy ez az ő magányos játszmája, és úgyse tud neki segíteni senki. Aztán persze jöttek a bezárások. Ha kicsit később is, de végül elkezdtem egy terápiát. Nem vált be, hamar abbahagytam.

Mert hát még mindig abban hittem, hogy nekem úgyse tud más segíteni, ha én nem tudok magamon.

Azt gondoltam, azért vagyok magányos, mert rosszul állok hozzá a dolgokhoz. Miért fáj nekem olyasmi, ami mindenki másnak normális és természetes? Miért nem vagyok vidámabb, kellemesebb társaság? Miért viselkedek furán? Miért vagyok távol mindenkitől?

Csak a baj van velem.

Nekem kell nyitnom a többiek felé, határoztam el. Nekem kell jobban odafigyelnem rájuk, hiszen maguktól azt sem fogják tudni, hogy érdekel, mi van velük. Így hát próbáltam a tudtukra adni. Próbáltam közeledni feléjük. Túlságosan is.

Nem jött össze.

Rájöttem, hogy nekem voltak irreális elvárásaim. És megint ott voltam, ugyanúgy, pontosan ugyanolyan egyedül, mint eddig.

Róttam a köröket a nappaliban, mint aki egyetlen szobában járja a Caminót.

Mégis, kinek igyekszem?, jutott eszembe. Az életemet egyetlen parancs határozta meg eddig: fogd vissza magad! Nehogy olyan legyél, mint amilyen magadtól lennél! Az vállalhatatlan! Senki nem fog téged elviselni! Furcsa vagy! Ne csodálkozz, ha így viselkednek veled! És az isten szerelmére, ki ne engedd a hangodat!

Brutálerős hangom van. Senki se tudja.

De ha eddig eszerint csináltam a dolgokat, visszafogtam magam, és nem mentem vele semmire, nem lehetséges, hogy hagyni kéne már az egészet a francba?

Úgyhogy azt mondtam: én nektek lehet, hogy fura vagyok. Ez nem az én hibám. Én ilyen vagyok, ezt tudom adni. Az én felelősségem annyi, hogy ebből az én-ből a legjobbat adjam. És tudom, hogy hosszú út lesz addig, mire ezt meg tudom tenni, hiszen tele vagyok batyukkal, amiket rám aggattatok, és ezeket le kell tennem. Már egészen rám gabalyodtak. Nem haragszom érte. Csak én is kíváncsi vagyok, mi van alattuk.

Elfogadni, hogy ez van, számomra olyan, mint a nulla a számegyenesen. Nem léphetsz át úgy negatívból pozitívba, hogy keresztül ne mennél rajta. Ez van. Olyasvalaki vagyok, aki sokszor hiába beszél, nem értik. Olyasvalaki vagyok, aki logikátlannak tűnő lóugrásokban gondolkodik. Aki furcsa kérdéseket tesz fel. Aki használhatatlan látszólag bármi értelmes feladatra. Aki verbális nyaggatáson kívül mással nem képes kifejezni a szeretetét – és így talán azt hiszik, hogy nincs is neki. Nagyon nehéz ezeket elfogadni.

De ez van.

Ez VAN.