Belső Csernus

Csernus dokira egy barátom hívta fel a figyelmemet még nagyon régen. Azóta elolvastam jó néhány írását, meghallgattam pár előadását – volt, amelyik tetszett, volt, amelyik kevésbé, volt, amit már kissé túlzásnak tartottam. Egy fontos dolgot azonban megfigyeltem: a doki remekül tud kérdezni. Mindig éppen oda bele a fájó igazságba.

Miután többször is azon kaptam magam, hogy mintha egyenesen vele beszélgetnék gondolatban, rájöttem, hogy nekem is van egy ilyen bekérdezős lélekrészem, akit el is neveztem „belső Csernus”-nak. Ő az a kellemetlen alak, aki, ha hagyom, az orrom alá dörgöli: 

"Tényleg azt gondolod, amit hiszel, hogy gondolsz?"

Valóban attól félsz, amitől állítod, vagy valami egészen más van a háttérben, amit sokkal kellemetlenebb lenne beismerni? Tényleg megtettél minden tőled telhetőt, és úgy nem sikerült, vagy csak játszod a mártírt, hogy ne kelljen csinálnod valamit? Azért nem mondod ki, mert á, úgyse fogják megérteni, vagy csak magad sem mersz beállni a saját véleményed mögé?

Amilyen kínos sokszor egy-egy ilyen felismerés – hogy tudniillik ezzel a dologgal kapcsolatban eddig hazudtam magamnak –, annyira felszabadító is tud lenni.

A napokban elővettem megint a belső Csernusomat. Van olyan téma, amivel kapcsolatban sok-sok év belső munka, küszködés, félelmekkel szembenézés, vért izzadás, félrefordulás, pihentetés, majd újra nekiesés és újra összetörődés dacára még mindig semmi előrelépést nem tudtam elérni. Sokszor szó szerint azt érzem, mintha nem csináltam volna eddig semmit. Mindent végigzongoráztam: ennek talán így is kell lennie, ez a sorsom; csak nem veszem a lapot, hogy hiú ábrándokat kergetek, és az egész nem nekem való; nem vagyok még eléggé ilyen meg olyan; talán csak béna vagyok, gyáva vagyok, és nem merek lépni; talán túl erősen akarom; túl kevéssé akarom; valami tudatalatti blokk megakadályozza, amit a büdös életbe’ nem fogok még megtalálni se, nem, hogy kioldani.

A végeredmény egy szóban: semmi.

Már ott tartok sokszor, hogy hagyni kell az egészet a fenébe. Jobb lesz, ha elengedem egy életre. Mégsem tudok belenyugodni abba, hogy egyszerűen nincsen megoldás.

Mert kell, hogy legyen megoldás.

Akkor is, ha totál mozdulatlan reménytelenség az egész.

És itt jön képbe a belső Csernus, és felteszi azokat a kérdéseket, amik eddig nem tevődtek fel (vagy amik még nem válaszolódtak meg).

Teljesen tiszta szándékkal igent tudok mondani erre? És ha nem, akkor miért nem? Mit szeretnék helyette? Azt igaz vágyból vagy gyávaságból akarom?

Mi ez az érzés, ami visszatart? És az kinek az érzése?

Tényleg áldozatnak akarom magam érezni, és elnyúlni a „nekem ez úgyse fog menni” érzésben, vagy hajlandó vagyok változtatni, akkor is, ha esetleg piszkosul nehezemre esik?

Mi a legrosszabb, ami történhet? Mi történhet, ha kockáztatok? Hogy nézne az ki? Mi történhet, ha gyáva vagyok, és maradok a megszokott langyos posványban?

Hogyan ferdítem el magam előtt a valóságot? Milyen mesét mondok magamnak erről az egészről, és azt kinek és milyen múltbeli tapasztalatára alapozom?

Mi lehetséges ebben a helyzetben számomra? Mi az, amit itt és most megtehetek?

És hasonlók.

Hepiend még nincsen – ez a játék még most kezdődik. És, bár a valódi Csernus doki más emberekkel szembeni módszereivel nem mindig értek egyet (nem gondolom például, hogy egy előadás során minden beszélgetőtársnak érdemes belenyomni az orrát a saját boldogtalanságába, legalábbis egy ponton túl ez inkább csak keserűséget szül, mint megoldást), azt viszont vallom, hogy befelé csakis így lehet, épp ilyen szétcincálósan. Vagyis, hogy önismeretnek csak és kizárólag ilyen kíméletlen (nem kegyetlen!, de maximálisan őszinte) szemlélettel érdemes nekiállni. És bekérdezni, alaposan. Mert másnak egyszerűen nincs értelme.