Ma egy áruházban hisztiző kisfiú volt a tanítóm. A történet azzal kezdődött, hogy épp ritka szörnyű lelkiállapotban voltam valami miatt, amit, úgy éreztem, nem és nem tudok megoldani. Valamit nem kaphatok meg, egyszerűen ezt nekem nem lehet, és kész, fogadjam el, ezen nem tudok változtatni. Tudom, persze, hogy ilyenkor az önző énem beszél bennem, aki azt hiszi, hogy úgy kéne lennie, ahogy ő gondolja, mert nem látja a nagyobb képet – de van az az állapot, amikor az embert nem vigasztalja semmiféle „tudom”. Fene érti, talán a Skorpió Hold az oka, ilyenkor előkerülnek dolgok a lélek mélyéről, ami nem mindig rózsaillat és madárdal.
Szóval, valami gyalázatosan pocsékul voltam.
Délutánra nagyjából összeszedtem magam, és, hogy megakadályozzam a visszacsúszást, elindultam inkább sétálni, hogy legalább addig is csinálok valamit, és elterelem a figyelmemet. Visszafelé beugrottam a T betűs áruházba. Itt történt az incidens, aminek során az Égiek újra bemutatták a humorukat.
Hallom, hogy a sorok között egy gyerek cirkuszol, akar valamit, az anyja meg kiabál neki, hogy nem tudom megvenni! Persze, előfordul az ilyesmi. Gyerek nyaggat, anya visszaválaszol, ezt eljátsszák párszor (sokszor). A hatéves forma kisfiú – nevezzük Lacikának – valami elképesztő elánnal hisztizik. Földhöz csapkodja a lábát, és sírástól eltorzult hangon nyivog, hogy anya, megveszed? anya, megveszed? Anya pedig mindig elmondja, hogy nem tudja.
Így érnek el a kasszához. Beállok mögéjük. Lacika anya nyakát piszkálja. Anya, megveszed? Anya, megveszed? De nagyon keeeeell!! És érzi a hallgatóság, hogy itt élet-halál kérdésről van szó. Anya már azon a szinten van, látom, hogy megvenné, de tényleg nincs nála elég pénz. A pénztáros lány rájuk szól, hogy ki fogja küldeni Lacikát. Hozzam?, kérdezi Lacika. Anya rezignáltan válaszol: hozzad. Lacika elszalad. Anya hátrafordul, nekem magyarázkodik: egy botmixer kell neki.
Öö… igen. Egy botmixer.
Már a nyelvemen van a kérdés, hogy minek az neki, de eszembe jut, hogy nekem is voltak gyerekként furcsa ügyleteim. Emlékszem, egyszer sírva borogattam ki a kukát valami miatt, amit valaki kidobott. Fogalmam sincs, mi lehetett az, de a végén már mindenre, még a tejporos zacskóra is feltétlenül szükségem volt. Szóval, inkább csendben maradok.
Lacika hozza a mixert. Anya azt mondja, de nem vesszük meg, csak elrakatjuk. Ez további cirkuszt szül. A pénztáros lány a szemét forgatja. De el fogják lopni!, sír Lacika, és aggodalmasan ugrál vissza, hogy lássa, hová tette a pénztáros lány az ő botmixerét. Ami neki nagyon-nagyon kell.
Nagy nehezen távoznak, kicsivel utánuk én is. Még kint is hallom anyát, hogy Lacika, fejezd már be! De Lacika vigasztalhatatlan. Egy fél utcával arrébb is hallom a halálsikolyait.
Eltűnődtem. Nehéz dolog az elengedés, néha irgalmatlanul nehéz, sőt, lehetetlennek tűnő feladat. Amikor bizakodunk, hogy másképp lesz, várunk valamit, és az nem jön… mentegetjük, hogy miért késik… biztos jönni fog… visszatér még az az ember vagy az a lehetőség… Mert hát úgy kellene lennie. Annyira kell… Vajon magasabb nézőpontból mi is ilyennek tűnünk, mint Lacika? Mi, akik siratjuk, amit nem kaphatunk meg?
Amire talán csak annyira van szükségünk, mint kisfiúnak a botmixerre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése