Már rég felhagytam a címkézéssel. Pedig a címkék egyvalamire biztosan jók: feljogosítják az embert arra, hogy azt érezze, amit érez. Ha rájössz, hogy annak, ami gyötör, neve van, az azt jelenti, hogy nem vagy vele egyedül - mások is vannak hasonló helyzetben, és nem te vagy az egyetlen kattant ezen a világon, aki arra is képtelen, hogy felülkerekedjen rajta. Nem hiszek a "csak engedd el!"-filozófiában, hiszek viszont az elfogadásban, abban, hogy ha ránézel a gondodra és tudomásul veszed, ha megengeded neki, hogy létezzen, azzal megtetted az első lépést afelé, hogy meggyógyítsd.
Hosszú tagadás után rájöttem, nem tehetek mást, szembenézek vele: amitől tizenéve szenvedek, azt úgy hívják, hogy krónikus depresszió. Innentől dönthetek: szégyellem és titkolom tovább, és maradok a szenvedésben, vagy meglátom benne a lehetőséget, és felhasználom a tapasztalatomat, az érzékenységemet, hogy kihozzak valami jót belőle. És én úgy döntöttem, megcsinálom belőle életem nagy kalandját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése