A dolgok több oldala

Az egyik szuperképességem az, hogy meg tudom nézni ugyanazt a dolgot több felől is. Ha az ember egy kicsit arrébb megy, és onnan figyel, abból a helyzetből nézve már egészen másképp esik az adott témára a fény. Bár sokszor maga az Élet kínál fel egy másik nézőpontot, az is lehet, hogy én csak hajlamos vagyok észrevenni ezeket.

Mostanában figyelem az érzéseket. Valaki, aki ért az ilyesmihez, azt mondta nekem, hogy a gondolat egy dolog, de a valódi kérdés az, hogy mit érzek? A depresszió szó szerint lenyomást jelent – ez egy olyan állapot, amikor olyan mértékűvé válik az érzelmek elnyomása, hogy előbb-utóbb nem csak a negatívak, de a pozitívak is eltűnnek a süllyesztőben, aztán az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy már azt sem tudja megmondani, hogy van.

Ha nagyon figyelek, én azért még meg tudom. Most például reménytelenséget érzek. A minap volt egy pillanat, amikor határozottan éreztem, hogy totál reménytelen az egész. Mióta is csinálom ezt úgy, hogy nem látom, hogy bármi is jelentősen változna? Tíz, tizenöt éve, vagy még több?

Várjunk… Ha tíz-tizenöt éve érzek reménytelenséget, és még mindig itt vagyok és csinálom…

Mégsem lehet annyira teljes az a reménytelenség.

Néha elgondolkodom, miért bír ki valaki sok-sok évnyi kilátástalanságot. A nagypapám hat évet töltött szovjet hadifogságban. És visszajött. Nem tudom, mi tarthatta életben. Nem volt akkor még felesége, családja, az egész fiatalsága ráment a háborúra. Volt vajon valami reménye? Vagy csak élte egyik napot a másik után? Már nem tudom megkérdezni tőle sajnos.

Ehhez képest itt vagyok én, és úgy tűnik, semmi igazán komoly bajom nincsen, csak az a valahonnan jövő borzasztó érzéstömeg, amitől nem bírok megszabadulni.

Esélytelen.

Annyi mindent próbáltam már annyi éven keresztül. Nem, nem és nem.

De vannak az életnek olyan, nem tudom másképp mondani, kegyelmi pillanatai, amiket nem lehet előre, aggyal kiszámítani, amikor történik valamiféle csoda, ami kifordítja az egész helyzetet a sarkaiból. Mint például ma délután. Történt egy kis malőr, valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Apróság. Mégis elég volt arra, hogy bepöccintse az összes felszín alatt lappangó érzést. Bőgtem, mint egy hülye. Hogy én ebből képtelen vagyok kijönni.

Aztán bevillant a lovag a Gyalog-galoppból. És az, hogy olyan vagyok, mint az a lovag – esélyem sincs, én mégis, megyek, újra és újra, és keresem a megoldást. Jól van, Élet, kiegyezek veled egy döntetlenben.

Hát én úgy elkezdtem röhögni. Oda, bele, a legnagyobb kétségbeesett zokogásba.

Igen, végül is, innen is nézhetjük…