Az, hogy egy nap majd szégyen nélkül tudunk őszinték
lenni egymáshoz.
Nem kell nagy dolgokra gondolni, vagy akár arra, hogy
mindent ki kellene mondanunk mindenkinek. Nem. De ami lényeges, azt merjük
kimondani. Tudjunk róla beszélni annak, aki fontos, akkor, amikor fontos, és ne
rögtön azzal kezdjük – magunkban –, hogy á, a másikat ez úgyse érdekli, meg amúgy
se értené meg. Tudom, tele vagyunk kommunikációs zavarokkal, tele vagyunk
múltban szerzett sérülésekkel, amiken mint torzító lencséken keresztül egy
ártatlan mondat is támadásnak, egy kedvesnek szánt gesztus is sértésnek tűnhet.
Nem alaptalan a félelem, hogy félre fognak érteni, ha őszinték leszünk.
Csakhogy ezen semmit sem segít, ha jó mélyre elrejtjük saját magunkat.
Egyetemi projektmunkát kell csinálni. A csapat egy része
már profi, mert ők eleve ebben dolgoznak, és tudják, hogyan is működik ez, és
van, aki csak simán superman, aki bármit két perc alatt átlát és megtanul. Nos,
én egyik sem vagyok, így aztán belefutottam abba a helyzetbe, hogy azt sem
tudom, mit nem tudok hozzá. Mert amúgy folyton optimista vagyok, menni fog ez,
gondolom, aztán meg valahogy mégse. A minap már annyira elkeseredtem azon, hogy
nem úgy születtem, hogy értenék ehhez (köh…), hogy azt gondoltam, én annnnyira hülye vagyok hozzá, hogy talán
jobb lenne, ha hagynám is a francba az egészet.
(Figyelem, neveltetéssel kapott ha-nem-megy-rögtön-á-hagyd-a-fenébe-parancs aktiválódás alert. Nálam valahogy nem lett az alapcsomag része az az elv, hogy ha akarunk valamit, azért tenni kell. Esetleg szisztematikusan. Urambocsá’, napról napra, sokáig. Nálunk az volt a szokás, hogy ha valami „nem olyan egyszerű”, akkor inkább hagyjuk. Ez elég lassan esett le nálam, de akkor koppant. Épp pár hete akadtam ki, amikor családom egyik tagja azt ecsetelte épp, hogy az ötlet, amit felvetettem, „az nem olyan egyszerű, mert…”, hogy DE HÁT KI MONDTA, HOGY EGYSZERŰNEK KELLENE LENNIE??! Nem azok a legnagyobb sikerélmények az életben, amikor olyasmit csináltunk meg, ami nem volt egyszerű?? Hát kit érdekelnek az egyszerű dolgok?? Nem azért szívok-e már sok éve, mert csak a könnyű dolgokat merem bevállalni, mert bármiről is legyen szó, az első akadálynál megtorpanok, mondván, hú, hát, ez nem olyan egyszerű, lám, nem megy, akkor hagyjuk is az egészet?? De semmi baj, a kellemetlen családi örökségek azért vannak, hogy meghaladjuk őket. Zárójel bezárva.)
Szóval, projekt. Észrevettem, hogy az egyik lány még nem nagyon szólt hozzá semmihez, és megkérdeztem tőle, ő hogy áll a dologgal – hátha beigazolódik a sejtésem. Mondta, hogy nem csinált még ilyet ő se, eléggé sokat kell még tanulnia, de azért menni fog, tehát látszólag egészen pozitívan állt hozzá. Akkor jó, így én, most megnyugodtam, hogy nem csak én nem tudom, mit kell csinálni, mert amúgy én tök hülyének érzem magam. Erre bevallotta, hogy most ő is megnyugodott, mert már kétségbe volt esve, meg sírt, hogy mindenki más milyen profi, és rajta fog bukni az egész feladat. Bejött a megérzésem: ő sem tudja, hogyan kell csinálni, és meg van ijedve, de annyira szégyelli – hiszen nyilván mindenki más sokkal okosabb nála –, hogy inkább nem szól róla. Erre jövök én, elmondom, hogy amúgy ez nekem nagyon nehéz így szinte a nulláról, mire rájövünk, hogy nem mi vagyunk nagyon ostobák, csak honnan is tudnánk ezt így rögtön, és mindenki megnyugszik :) És ez annyira tipikus helyzet, higgyétek el nekem. Nem is gondolnánk, hányan rejtegetnek szégyenként olyan érzéseket, amikről, ha napvilágra kerülnének, kiderülne, hogy ja, amúgy ez teljesen hétköznapi, sokan mások is küzdenek ezzel.
Nekem ez szívügyem – és erre mostanában jöttem rá –, úgyhogy igenis, kimondom, hogy ez vagy az a dolog nekem nehéz. Vagy fájdalmas. Vagy azt sem tudom, mit kezdhetnék vele. Hogy láthatóvá tegyem. Mert ami látható, ahhoz már lehet kapcsolódni. És, ki tudja – talán valakinek segít is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése