Hogyan tudom a szeretetet látni ebben?

Néha elszalad velem a ló. Akármennyire próbálok nem tolakodónak tűnni, ahogy már a múltkor is megfogadtam, meg azelőtt is, hogy ilyet nem csinálok többet, és aztán mégis, megint. Nem is tudom, miért. Nem is volt annyira fontos. Igazából engem sem érdekelt. Mégis mondtam, mintha muszáj lett volna. És megint azon kapom magam, hogy ugyanazt csinálom. Mások pedig azt látják, hogy megint panaszkodom, és jobb esetben unják, rosszabb esetben frusztráltak lesznek tőle, és azt hiszik, hogy a pszichológusomnak tekintem őket. Én meg nem győzöm szégyellni magam, és a végső konklúzió megint ugyanaz: bár meg se szólaltam volna.

És most rájöttem, hogy nagyon unom már rosszul érezni magam emiatt. Első pillantásra olyan, mintha csak nem tudnék kellően – és illendően… – elfojtani valamit, de ahol elfojtásra van szükség, az már rég gyanús… Úgyhogy úgy döntöttem, nézzünk mögé, és feltettem a kérdést:

"Hogyan tudom a szeretetet látni ebben?"

Hogyan tudok úgy megértő lenni magammal, hogy közben az igazságot se kenjem el? Hogyan vonjam le a tanulságot úgy, hogy ne bántsak senkit, beleértve magamat is? Mert kell lennie valami okának, hogy én ilyen vagyok, hogy olykor csak beszélek és beszélek, meggondolatlanul, kell lennie ebben valami jónak, még akkor is, ha most úgy látom, hogy nem jó ilyennek lenni.

Jött is a válasz, nem kellett rá sokáig várni.

Nem is olyan régen olvastam az öt szeretetnyelvről, és megtudtam, hogy az én „érzelmi anyanyelvem” a minőségi idő. Beszélgetős vagyok. Szavakban fejezem ki az érzéseimet – általában nem szóban, mert ahhoz túlságosan sokat akarok egyszerre mondani, és összeakad a nyelvem, vagy épp ellenkezőleg, amikor meg akarok szólalni, nem jut eszembe semmi. Szóval, inkább írok. Főleg magamnak. Vagy, ha valakit kedvelek, még az is előfordul, hogy kézzel írott levelet küldök neki. A felszínes társalgások fárasztanak, de sokszor mégsem tudom elmondani, ha igazán kíváncsi vagyok a másikra. Van, hogy helyette is én beszélek…

A másik dolog, amit gyakran felrónak nekem, az, hogy túl sokat foglalkozom a múlttal. És ez nem jó, különben is, mit kell már azzal foglalkozni, az már régen volt, elmúlt. Vagy: engedd el. Vagy: ne analizálj már annyit. Egyrészt, amikor az ember benne van abban a folyamatban, hogy kilépjen a múltból, épp azért, hogy egy nagyobb, tágasabb életbe érkezzen, akkor nem tud mit kezdeni azzal, hogy „engedd már el”. Mert lehet, hogy épp azt csinálja… csak nem egyik pillanatról a másikra. Én amúgy is annak vagyok a híve, hogy a múlttal előbb szembe kell nézni, fel kell dolgozni, és azután lehet teljes lelki nyugalommal továbblépni. „Elengedni.” Ez az egyik dolog.

A másik dolog sokkal érdekesebb. Rájöttem ugyanis, hogy én sokszor tényleg nem panaszkodom – hanem mesélek. Nekem a múlt dolgai nem mindig olyan szörnyűek, mint amilyennek hangzanak, amikor kimondom őket. Sokszor csak ráébredek dolgokra, hogy ja, ezt meg ezt azért csinálom mindig így, mert annak idején az volt, hogy… Vagy azért nem sikerült ez eddig sosem, mert valaki tett egy megjegyzést, ami beégett… Megértem az okot, és örülök. Néha elmondom ezeket másnak is. Néha megkapom rá, hogy ne analizáljak már annyit. Tudom, hogy nincs sok értelme beszélni róluk… de olykor mégis belefutok ebbe.

És arra is rájöttem, hogy a maga elcseszett módján ez az egész a mesélésről szól. Író vagyok, az a dolgom, hogy érzésekről beszéljek, mégpedig őszintén, és ebbe néha belefér, hogy olyankor vagyok őszinte, amikor inkább nem kellene. Mert ez a lényegem. Szavakban és emlékekben élek, néha jó lenne belőlük kilépni, nem tagadom. De ezek az én eszközeim. Úgy tekintek rájuk, mint olyan szuperképességekre, amiket még nem tanultam meg jól használni. Pókember is biztos sokat gyakorolta a hálóvetést, mielőtt házak között tudott volna ugrálni.

Nem akarom, hogy bárki is kellemetlenül érezze magát miattam, és a továbbiakban is mindent el fogok követni azért, hogy lehetőleg ne menjek senki idegeire. Mert ez így korrekt, és mert igazuk van abban, hogy nem kell mindig a múltra gondolni. És ezt tudom, és formálódik a dolog. De nem tudok, és nem is kell kilépnem magamból. Ezért jó az írás: szimbólumokba öntheted, ami kikívánkozik belőled, és anélkül mondhatod el, hogy bárkinek terhére lennél vele. Miközben írod, egyszersmind te magad is feldolgozod az emléket, az érzelmi töltést. Ráadásul az írást úgyis csak az olvassa el, akit érdekel. Mindenki nyer.

És ilyenkor rájövök, hogy eddig olyasmiért éreztem bűntudatot, ami része annak, amiért én ezen a világon vagyok. Csak éppen nem mindig tudom még jól használni.

Hát, valahogy így.