Szürke

Szembejött velem egy cikk, ami felidegesített. Nevezett cikk vörös posztóként lengette előttem azt a kifejezést, ami mellett nem tudok kellő indulat nélkül elmenni. Hogy aszondja:

„a szürke hétköznapok”.

Szóval, én sok mindent megértek. Igen, vannak a körülmények. Nem fogom életmódguru módjára azt mondani, hogy csak lásd meg mindenben a pozitívumot. Vagy azt, hogy csak annyi a dolgod, hogy megvalósítod az álmaidat. Vagy azt, hogy értékeld az élet apró örömeit, és gyönyörködj a virágokban, attól majd jobban leszel. Tudom, hogy ez nem mindig megy így.

De miért azt tekintjük normálisnak, hogy a hétköznap „szürke”?

Miért kell elfogadni, hogy az az élet standard ügymenete, hogy unalmas és lélektelen? Miért tekintjük természetesnek azt, hogy „végül úgyis bedarálnak mindent a hétköznapok”, és csak ritkán, különleges alkalmakkor jut egy-egy apró boldogságmorzsa? Nem arról beszélek, hogy legyen minden napod vadregényes szafari. Nem fogok olyanokat mondani, hogy hagyd ott a munkahelyedet, és utazd körbe a világot egy hátizsákkal, mert akkor fogsz élni igazán.

Azt mondom: tudd, hogy neked mi a jó.

Nem biztos, hogy pont az, ha ide-oda utazgatsz a világban, vagy híres ember vagy (tapasztalatom szerint az emberek jó része szereti ehhez a két dologhoz kötni az izgalmas élet fogalmát). Csíkszentmihályi Mihály híres, Flow című könyvében olvastam egy férfiról, aki örömöt és fejlődési lehetőséget tudott találni a gyári munkájában. Én magam is ismertem valakit, aki úgy nyilatkozott, hogy ő kifejezetten szereti a monoton, összeszerelős gyári munkákat, mert közben szabadon szárnyal a fantáziája, és tud a következő regényén gondolkodni.

Én abban hiszek – és ebben rendületlenül -, hogy az életet akkor csináljuk jól, ha mindig van benne valami különleges. Akkor is, ha már 20 éve dolgozol ugyanazon a helyen. Akkor is, ha már 20 éve élsz ugyanazzal az emberrel. Ha van is egyfajta rutin, mégis, minden napban van valami. Valami, amiben megtalálod a saját örömödet. Valami, ami miatt megéri élni.

Ha vannak színek a hétköznapokban is. 

Vagy talán: ha nincsenek is "hétköznapok". 

De legfőképp: ha nem fogadjuk el azokat az előrágott baromságokat, amiket az életről mondtak nekünk, meg arról, hogy „ennek így kell lennie”, és csakis így lehet, hanem utánamegyünk, és kiderítjük, hogy lehet-e másképp?

Nem mondom, hogy ez könnyű. Ez a hozzáállás is egyfajta képesség, ami nem csak úgy van, hanem azáltal lesz, hogy az ember sokat gyakorolja. És, igen – ha nem tetszik, amit tapasztalsz, akár változtathatsz is azon, amin éppen tudsz. Ami mindjárt sokkal konstruktívabb dolog, mint „a hülye világ”-ot vádolni mindenért. A szürkeséget pedig nyugodtan tekinthetjük annak, ami: vészjelzésnek, hogy valamit nagyon nem jól csinálunk, nem pedig a létezés szükségszerű velejárójának.

Nem vagyok a hurráoptimizmus híve. Én is nagyon jól tudom, milyen minden nap úgy felkelni, hogy ma is minek… Tudom, milyen látni, hogy minden nagyon rossz, mégsem találni a kiutat, és ezért iszonyú haragot és önvádat érezni. Tudom, milyen rengeteg időbe és energiába telhet kikerülni egy tehetetlen lelkiállapotból.

De hiszek abban, hogy a világunkat az határozza meg, ahogy viszonyulunk hozzá, és mi alakítjuk az egészet – például azzal, hogy mit fogadunk el „normálisnak”. „Vagy minden csoda, vagy semmi sem az.” Változtatni pedig mindig lehetséges.

De ha mégsem megy, az isten szerelmére… legalább ne fogd a „hétköznapokra”.