Ha rossz hírt kapsz, nemleges választ, visszautasítást - fáj, de majd feldolgozod. Megtörtént, itt a pont, kimondódott, nem tudsz rajta változtatni - de legalább túl vagy rajta, és elindulhatsz a feloldás felé. Az is lehet, hogy rájössz, hogy már nem is érdekel annyira.
De a nagy semmi?? Azzal mihez kezdesz??
Amikor kérdezel, és nem válaszolnak. Beszélgetni próbálsz, de ők hallgatnak. Csinálsz valamit, és nulla reakció. Várod, hogy mondják, de csendben vannak.
Háromállapotos a rendszer: "igen", "nem", és "most mi a tosz van??". Utóbbi esetén pörög az agy: most valamit rosszul mondtam? Nem volt egyértelmű? Velem van bajuk, vagy az ötletem nem tetszik nekik? Nem akarnak ellentmondani, ezért inkább úgy tesznek, mintha meg se hallották volna? Nem is gondolják, hogy nekik erre válaszolni kéne? Kiment a fejükből, hogy kérdeztem valamit? Vagy tényleg ennyire letojják, amit mondok?
Úgy egyáltalán: ilyenkor mi a franc van??
Frusztráló helyzet. Főleg, hogy ez nem az első, és nem a második ilyen eset.
Néhány - jópár... - évvel ezelőtt nagyon mélyre vittem ezt a témát. Akkor azt mondtam: a kimondott rossz is sokkal jobb, mint a bizonytalanság. Előbbi olyan, mint egy éles borotvapenge egyetlen vágása: fáj, talán a véred is kicsordul, de a seb tisztán és viszonylag hamar gyógyul. A bizonytalanság meg olyan, mintha egy életlen, rozsdás késsel vagdosnának egyfolytában.
Még ha a helyzet nem is ennyire drámai: hogy legyen itt okos az ember? Amit igyekszem kerülni, az a zsigeri indulatból történő reagálás ("még arra sem vagy képes, hogy annyit mondj nekem, hogy...!", és társai - láttam ilyet eleget, és tudom, hová vezet), már csak azért is, mert párszor már belefutottam olyan helyzetbe, hogy felhörögtem valamin, aztán kiderült, hogy nem is úgy volt, ahogy én szent meggyőződéssel hittem. Annyi eshetőségre nem is gondolna az ember. Szóval, én igyekszem a lehetőségekhez mérten kedves lenni. Itt ez nem összetévesztendő azzal a "kedvességgel", amikor mindenre csak mosolyog az ember, akkor is, ha legszívesebben ráborítaná a másikra az asztalt (ugye, mind tudjuk, hogy az "inkább nem mondom/mutatom ki neki, amit gondolok/érzek, nehogy megbántsam" maszlag, és csak annyit jelent, hogy "nem merem felvállalni a konfliktust, és kiállni magamért, és őt sem tisztelem annyira, hogy feltételezzem róla, hogy fogja tudni kezelni a helyzetet"?). Nálam a kedvesség azt jelenti, hogy indokolatlanul nem tépem le a másik fejét (főleg, ha fennáll a lehetősége, hogy talán nem is jól látom a helyzetet), viszont a tudtára hozom, hogy nem esett jól, amit tett. Tudatában vagyok, hogy nem én vagyok a karma, aki majd jól megmutatom neki, hogy..., és nem esek neki legott szamurájkarddal a lelkivilágának, de azért rászólok, hogy hé, ez fájt! Az is lehet, hogy nem is tud róla. Szoktam emlegetni azt a történetet, hogy egy korábbi munkahelyemen szokás volt a nyomtatóban felejtett papírokat felcsapni arra a lépcsőre, amin én közlekedtem. Feltételezve, hogy a többiek nem is tudják, hogy ez engem mennyire zavar - és, nem utolsósorban, mennyire balesetveszélyes is számomra -, a magamban füstölgés helyett (és után) kiírtam, hogy kérem, hogy ne tegyék. Onnantól kezdve nem pakolták a papírokat a lépcsőre.
És amúgy hiszek abban is, hogy az asztalborogatásnak is van helye, bár ritkábban, mint gondolnánk. Ha az kell, hát az kell - amikor valaki már nagyon régóta nem hall meg valamit, amit nagyon meg kellene. De ezt csak így zárójelben mondom.
Szóval, van, amikor indokolt és jogos szívünk minden szeretetével belekiabálni az éterbe: nem tudom, most akkor mi a franc van??! Ki tudja, talán még válaszolnak is.
Kell a tiszta kommunikáció, legalább a saját részünkről. Akkor is, ha a másik mélyen hallgat, és nem tudni, miért. A magunkban fortyogás, a mindent benyelés az egyik legnagyobb baromság a világon (ahogy a kontrollálatlan mindent kifelé hárítás is az). Kell, hogy valaki beleálljon a dolgok kimondásába. A csend tud fájni a legjobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése