Szuperhős gének

Nemrég volt a kommunizmus áldozatainak világnapja. Ennek apropóján, gondoltam, írok egy olyan gondolatról, amiről már régóta szerettem volna mesélni. A világért sem szeretném megsérteni vagy elbagatellizálni senki érzéseit, fájdalmait – az alábbiak pusztán az én tűnődéseim, csupán egy plusz nézőpont, hogy aki szeretné, továbbgondolhassa.

Nagypapám a Vajdaságban született, és épp akkoriban lett nagykorú, amikor a második világháború elkezdődött. A pontos történetét nem tudom, csak annyit, hogy elvitték katonának, és évekig harcolt valahol távol az otthonától, majd szovjet hadifogságba került hat évre. Nehéz fizikai munkát végzett, úgy tudom, bányában dolgozott. Amikor végül visszahozták Magyarországra, letették a Hortobágyon. Ott is maradt. Nem tudom, vágyott-e haza, csak nem tudott menni, vagy megbékélt a helyzetével, és aztán már a felesége, lányai is oda kötötték.

Néha elgondolkodom, hogy vajon mi tarthatta életben annyi éven keresztül.

Amikor telnek az egyforma, kemény munkával töltött napok, és az egésznek nem látszik a vége, miben bízik az ember? Mi ad neki erőt ahhoz, hogy kibírja? Talán csak az, hogy nincs más választása…? Papám keveset mesélt. Sajnálom. Azt tudom, hogy sokszor éheztek. Egyszer pedig halottat temettek – ő a holttesttel együtt a pokrócot is bedobta a gödörbe, amin odavitték, a felügyelő „ruszki” pedig leküldte érte.

Sok év telt el. Az a ruszki sem él már.

A minap hallottam róla, hogy elkészült a Szovjetunióba hurcolt magyar hadifoglyok kartonjainak adatbázisa. Kikerestem, megtaláltam. Cпецгоспиталь, munkáskórház, ez áll a lapocska fejlécében, és belegondoltam, hogy ő ott volt, amikor ezt írták, a fogságának kezdetén, én pedig nyolcvan évvel később látom egy monitoron.

Emlékezni fontos. Ha valaki, én tudom. Mégis – nehezen értem azokat, akik úgy gondolnak a felmenőikkel történt tragédiákra, mint megbocsáthatatlan, folyton felemlegetendő szörnyűségekre. (Nekem is van olyan rokonom, aki hetven éve történt ezredekkora sérelmet sem tud elengedni.) Nem azt állítom, hogy ami papámmal történt, az helyénvaló vagy felmentendő dolog lett volna. De nekem sokkal természetesebb úgy gondolni rá, mint… nos, mint valami csodára.

Emberek! A génjeim negyede megjárta mindezt, és visszatért onnan.

Nekem szuperhős génjeim vannak!

És ez a gondolat erőt ad. Nem lehúz. Tovább visz, és nem mélyebbre nyom a sárba.

Nagyon örültem, amikor néhány évvel ezelőtt megjelent Orvos-Tóth Noémi könyve a transzgenerációs hatásokról, de főleg annak örültem, hogy vele együtt bekerült a téma a mainstream pszichológiába. Mert a múlt van, és hat. És emlékezni fontos. Tovább vinni fontos. De nem mindegy, hogy mit.